18/13
II. óra/ 3. fejezet
Az ifjabb király apja halála után
V. István néven lett
az egész ország királya (1270–1272), s az
elõzmények ellenére IV. Béla
politikájának folytatójaként uralkodott.
Apjához hasonlóan figyelmet szentelt a maradék királyi
birtokok megóvásának, valamint a városok
fejlesztésének. Megerõsítette apja városi
kiváltságleveleinek jó részét, de újakat
is kiadott, például Gyõrnek.
 István ugyanakkor, ellentétben
IV. Bélával, kiváló katonának
számított, aki képes volt meghátrálásra
kényszeríteni a Nyugat-Magyarország egyes területeit
kiépülõ birodalmához csatolni akaró II.
Ottokárt.
V. István halálát követõen az
Árpádok királysága történetének
egyik legmélyebb válságába zuhant. A trónon
István kiskorú fia, IV.
László ült (1272–1290), a hatalom azonban
az egymással vetélkedõ bárói csoportok
kezébe került. A „báró” –
ellentétben az újkorral – ekkoriban még nem
örökletes fõnemesi cím volt – fõnemesség
sem volt még ekkor –, hanem a fõbb királyi
tisztségviselõket jelölõ kifejezés. A
báró és a nagybirtokos elõkelõ tehát
elvben nem azonos fogalmak, a gyakorlatban azonban a legtöbb
elõkelõ élete során hosszabb-rövidebb ideig
valóban viselte egyik vagy másik bárói
méltóságot. A leghatalmasabb elõkelõk
pedig folyamatosan viseltek bárói méltóságokat,
egyidejûleg akár többet is.
|
