| Kálmán király
törvénykönyvének ajánlólevele, 1100
körül. (A törvény írójának, Albericusnak ajánlólevele Seraphin érsekhez.) Isten kegyelme velünk. Seraphinnak, az isteni erények tüzével égô érseknek, Albericus, ámbár csak egyike a legkisebbeknek, mégis az égi szemlélôdés palotájában az istenségnek elhivatott szolgája. "Mivelhogy ilyen bizodalmunk van Krisztus által: nem mintha elegendôk lennénk valamit is magunktól gondolni, mintegy magunktól, hanem a mi erôsségünk az Istentôl van", -- a lelki sugallat kegyelme a te elmédet mennyei bölcsesség kincseivel gazdagította és palotád fényes termeit igen sok ékesszólásu és nagytanultságu férfiuval, mint megannyi drágakôvel ékesítette, az én csekély tehetségem a maga csiszolatlanságával nem kis mértékben aggodalmaskodik, amikor azt parancsolod, ó fôpap, hogy én, akinek hogy úgy mondjam, nyelvem sincs és csaknem minden csiszoltságot nélkülözök, a királyi rendelkezések gyûjteményeit átvizsgáljam és az egész ország szenátusi határozatait az én vézna, mintegy böjttôl legyengült elôadásommal egybefoglaljam. Engem ugyanis a királyi tanácskozásokra sem tanácsadói bölcsességem mûveletlen volta nem, sem szerény állapotom és lenézett szegénységem nem kérhet bebocsájtást, mikor az ajtók elôtt állok: mivel azonban inkább óhajtok az engedelmességnek eleget tenni, mintsem a szeretettôl, mely mindent remél, valamit megtagadni, inkább akarok az engedelmességben erômön felül merészkedni, semmint merészen egyáltalában nem engedelmeskedni. Ezért, bár járatlanságom a fogalmazásban nem mutat semmi ékesszólást, mégis a szeretet nem tagadhatja meg az engedelmességet; egyébként is ebben a munkában nem saját elgondolásom szerint lépdelek, hanem mások útjának elôttem levô nyomain haladok s ezért, ha olykor a bizonytalan nyomokról messzebb tévedve valamiben hibát követ el tollam, nem kételkedem, hogy nálad könnyû lesz a megbocsátás, s ez a körülmény adott ösztönzést eme tanácskozás lassú késedelmeskedésének is. De talán vannak némelyek, akik a dolog kellô meggondolása nélkül ezt a tarcali gyûlést — amelyrôl szó van — fölöslegesnek állítják, kevésbé bölcsen azt állítván, hogy inkább az elôdök régi kezdeményezéseineél kell megállni. Hogy ezeknek az ellenvetése valóban mily csekély értékû és mennyire megfontolatlan, nem lesz hiábavaló kissé megvizsgálni; mivel az országnak eme ócsárlói inkább a aját véleményükkel törôdnek, semmint azzal, hogy az ország elôrehaladását közösen szolgálják. Ugyanis ki kételkedik abban, hogy az a törvény, melyet a mi szent István atyánk, az apostoli férfiú népünknek adott, némely dolgokban keményebb volt, némely dolgokban pedig könnyebben elviselhetô: amazokban szigorúbban torolván meg a bûnt, és másokban szelídebben engedékeny lévén: azonban senkit sem bocsátott el a fegyelemnek vesszeje nélkül, mivel az eleve-elrendelés ideje akkor még nem hozta meg a hitnek egyetlen igaz megvallóját sem és mégsem szabad azt hinni, hogy mindez az isteni elrendelés tervén kívül történt volna. Ugyanis, midôn az említett atyánk idejében, az ô egész országa barbár mûveletlenségnek hódolt és a tudatlan és kényszerbôl lett keresztény a szent hit figyelmeztetô ösztöke ellen rugódzott, sôt a fenyítô vesszô büntetô ütései ellen még visszavicsorított: nagyon is szükséges volt, hogy a szent fegyelemnek a kényszere a hívôket a hitre térítse, a megtérteknek pedig a bûnbánat magigazulására szolgáljon. De a legkeresztényibb királyunk, Kálmán, aki galamb szelídségének kegyességével és minden erény jelességével van felruházva -- miután látta, hogy a felserdült hit elérte a tökéletes vallásosság erejét, bölcsen úgy gondolta, hogy a törvény bilincsének a szorítását meg kell lazítani, vagyis méltatlannak találta, hogy a hitnek önkéntes vitézét még mindig a törvény büntetésétôl való félelem gyötörje, akit a megismert hit megvallásától már maga a halál sem tudna visszatartani. Ô — miután látta, hogy a polgárháborúk miatta, melyek egészen az — koráig tartottak, az ôsi hagyományokból már nagyrészt kivetkôzött ország törvényes rendje hanyatlásnak indult, a királyi udvar tisztelete szétfoszlott -- félve, hogy a harcos, aki a békétôl elszokott, s az otthoni polgár, aki viszont a hôsi erénytôl idegen: kiegyenlíthetetlen ellentétet fog eredményezni: az ország fôembereit összehíván, az egész tanács hozzájárulásával az elôbb említett szent emlékû István király törvénykönyvét fölülvizsgálta; s abból, ha a dolgot jól megnézed, semmit el nem vett, hanem (inkább) növelte; nem úgy mint alapító, hanem mint tovább építô, hogy a zsenge oltványok mintegy áldásos öntözés vizével felüdítve az igazság növekedését érjék el. És amíg amaz (= Szt. István), a hitetlenek lerontója volt, s a törvény ellenôrzôje az áthágókkal szemben emez (= Kálmán) már a helyes életet követô híveknek a támogatója a megigazulásban. Amaz a hit pajzsával látta el a népet, emez a fölösleges földi hiúságot az igazság övével övezte körül; az a lelkeket az Isten szavának kardjával félemlítette meg, ez az üdvösség sisakjával díszítette. Végezetül: mindkét király azt tûzte ki célul, hogy miként a megérdemelt, bosszuló büntetés a kárhozat fiait elemészti, az üdvösség fiait gyámolítsa. Nem ok nélkül hord ugyanis a király kardot, ugyanis az Istennek a szolgája ô, haragos megbosszulója annak, aki gonoszt cselekszik, mivel a fejedelmek nem a jó cselekedetnek szolgálnak félelmére, hanem a gonosznak. "Ki az ugyanis, aki árthat nektek, ha jóban vetekedtek egymással?" Eddig ezekrôl. Ennek a gyûlésnek a fentemlített gáncsolóival szemben ugyan mindenegyes fejezettel kapcsolatban, melyeket haszontalannak állítanak, meg tudnék írásban is felelni, ha nem félnék attól, hogy eme levélbeli elôadásnak a mértékét túlhaladva, a te szerénységednek, ó fôpapok dísze, untatásra leszek. De mind azokat meg lehet érteni ezekbôl is, melyeket eléggé mérsékelten és röviden megírtam. Mindazonáltal tôled, uram, aki tudod, hogy ennek a népnek a nyelvében kevésbé vagyok járatos, ha tollam a megkezdett út ösvényérôl valahol eltér, azt kérem, hogy irántam való szokott jóakaratoddal egyrészt a fölöslegeseket nyesegesd le, másrészt a hiányosságokat egészítsd ki, a tévedéseket javitsd ki, a helyesen mondottakat pedig atyai kegyelmességgel támogasd, és mielôtt a nyilvánosság füleihez jutnak, a te gondoskodó ujjaiddal érintsd kegyesen, hogy legalább az, amit a te legbölcsebb vizsgálatod szerint helyesen alkottam: ítéleted alapján az ócsárlók irigységével szemben is védelmet nyerjen.
Forrás:
|
