| Szent Imre herceg legendája
A nemes Imre herceg elõkelõ nemzetségbõl, mint a cédrus a Libanonról, Szent Istvántól, Magyarország elsõ királyától származott, erényekkel nagyon feldíszítve ragyogóan tündökölt. Gyermekkorában gondos felügyelettel nevelték és elõször a grammatika egész tudománya itatta át. Szent István király aztán, akit az atyai szeretet lángja serkentett, fiának, Szent Imrének erkölcstanító könyvet szerkesztett. Ebben õszintén, barátian figyelmeztette és bensõséges szavakkal szólt hozzá. Arra oktatta õt, hogy mindenekelõtt õrizze meg a katolikus hitet, erõsítse az egyházi rendet, a fõpapi méltóságnak rója le tiszteletét, kedvelje a fõembereket s a vitézeket, hozzon igaz ítéletet, minden cselekedetében mutasson türelmet, a vendégeket jóságosan fogadja, s még jóságosabban gyámolítsa, a tanács nélkül semmit se tegyen, az elõdök példája mindig szeme elõtt legyen, sûrûn teljesítse az imádkozás kötelmét, s a kegyességet, irgalmasságot meg a többi erényeket elõrehaladása érdekében éber gonddal megtartsa. Így Szent Imre megelégedett kevés alvással. Minden éjjel, amikor a többiek már lefeküdtek, õ - mint királyi sarjhoz illik - maga elõtt két gyertyával világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és mindegyik zsoltár végén szíve töredelmével kért bocsánatot. Ezt atyja óvatosan, sõt titokban a fal repedésén keresztül gyakran megfigyelte, de családjából senkinek se akarta tudomására hozni. Mindezekkel kapcsolatban meg kell fontolnunk, milyen kegyesen, milyen irgalmasan gondoskodott Isten gyengeségünkrõl, mert az igaz élet szabályát nemcsak szóban oktatja nekünk, hanem követésre a szent férfiak életét is - mint egyenes utat - elénk tárja. Senkinek se legyen tehát terhes a szegénység, mivel az Úr választja ki a szegényeket, akirõl azt mondja: "Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa". De a gazdagokat se akarja senki az Isten országából kizárni, azokat tudniillik, akik kapzsiság nélkül birtokolják a gazdagságot. Ezért az Úr dicséretére és dicsõségére oly félelmetesen erõsnek írják le a szent egyházat, mint egy tábor jól rendezett csatasorát. Ez az egyház az erények igen nagy kiválóságával tündöklik, és a hívõk igen nagy változatossága veszi körül, hiszen az isteni látogatás a barbár népeknél sem hiányzik, mivel az igét, amelyet az Úr ezernyi nemzedékre adott, már az egész földkerekség befogadta. Pannónia pedig csaknem a mi idõnkben tért meg a hitre. Addig a pogányság rút szertartásai szennyezték, de legkeresztényibb királyának, Istvánnak buzdítására és kiváló érdemei által a hit erényében és az istentisztelet növekedésében elõre haladt. Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely õt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletbõl fiát küldte elõre a köszöntésre. A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kegyelem kinyilatkoztatása mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlõtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak pedig ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után. Ezt - bár a többiek is észrevették - Szent István király szótlanul megcsodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tõle, miért osztotta egyenlõtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja elõtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idõ óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy õ ezen megfontolás alapján adott egyeseknek többet, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szûzi életet élt. Ó, minden erényt felélesztõ kegyelem, ki természetünk korlátait bõségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! S ennek a belsõ kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté benne. Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent-hegyrõl eltávozott, csupán két kísérõt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, Isten színe elõtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király aztán odament külön-külön mindegyikhez, felfedte elõttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte õket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte. Végül a király egy Mór nevû testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belõle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyûltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bûnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, mely a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan megállt, s reménykedve menekült Istenhez, aki az emberi lelket vizsgálja. Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelõen elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy fõpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte. Ezek után pedig Szent Imre korban elõre haladva az erények érdemei által folyton növelte dicsõsége tanújeleit. Ámbár ezeket hiánytalanul ki nem fejthetjük nektek, hogy hanyagsággal ne vádoljanak minket, egynéhányat mégis gondosan elõadunk azok közül, amiket tetteibõl hallottunk. Megtörtént, hogy mikor egyik éjjel titokban, csupán egyetlen szolgát magához véve imádkozni ment abba az igen õsi és ódon templomba, amit Veszprém városában Krisztus drága vértanújának, Györgynek a tiszteletére építettek, hogy ott imádságba merülve magában azt fontolgassa, milyen még kedvesebb dolgot ajánlhat fel Istennek, hirtelen nagy ragyogással világosság árasztotta el az egész templomot. Isteni hang bent a magasban így szólt: "A legkiválóbb dolog a szüzesség! Lelked és tested szüzességét kívánom tõled. Ezt ajánld fel, ebben a szándékodban tarts ki!" Õ azonban magában nem bízott, hanem mint igaz gyógyszeréhez, a kegyelemhez menekülve mondta: "Uram, Istenem! Világmindenség gondviselõje és az emberi gyengeség segítõje, aki a fejedelmek lelkét összetöröd, aki rettenetesnek mutatkozol a föld uralkodói elõtt, teljesítsd bennem akaratodat, és a káros szenvedélyeket, amik a lélek ellen küzdenek, irgalmasságod hatalmával oltsd ki". Így hát Szent Imre ebben az órában az isteni vigasztalás igéjével megerõsödött, s ezt a titkot magában megõrizte. Annak a szolgának pedig, aki ennél az isteni beszélgetésnél és máskor is legtöbbször egyedül volt jelen, könyörögve megparancsolta, hogy ezt a dolgot haláláig senkinek fel ne tárja. Ezek és erényeinek igen sok jele, amiket lelkének titkos kamrájába zárt, Szent Imrében rejtve voltak, míg végül is eltört az edény, és a kenet illata szétáradt, s mindenki felfedezte. Amikor atyai rendelkezésbõl nemes, mégpedig királyi nemzetségbõl származó szüzet jegyeztek el Szent Imrével és hoztak hozzá, hogy a két királyi ágból királyi utódok származzanak a jövõre, õ a húsból való népséget - mivel az mulandó - a szüzesség lelki fogadalma mögé helyezte. Testét böjtökkel sanyargatta, lelkét azonban Isten igéjének kenyerével táplálta, nehogy a test incselkedése úrrá legyen rajta, és felesége szüzességét romlatlanul megõrizze. Ó, milyen csodálatra méltó az ifjú magatartása, mely a könnyek patakjával fojtotta el a szerelem tüzét, és bár lángot hordozott keblében, nem égett meg annak tüzétõl. Hiszen nagy és szinte a halandó természetet felülmúló dolog a test érzékiségét elaltatni, s a vágyat - amit az ifjúkor fáklyái gyújtottak lángra - a lélek erejével kioltani; az érzéki gyönyörök erejét a szellem fáradozásaival megfékezni; élni az emberi nem szokása ellenére; lenézni a hitvestársi vigasztalást; megvetni a gyermekekkel járó gyönyörûséget; és mindazt, ami a jelen életben érték lehet, semmibe venni a jövendõ boldogság reményében. Nagy és - amint mondtam - csodálatos erény ez, és nem méltatlanul igen nagy a jutalom a fáradozás nagyságáért. Nagy ugyan a tisztaságért való küzdelem, de nagyobb a jutalma: ideig-tartó a megtartóztatás, de örökké tartó a visszafizetés. Ezekrõl mondta János a Jelenések könyvében: "Ezek követik a Bárányt, ahová csak megy." Azt gondolom, ez úgy értendõ, hogy elõttük a mennyei udvarban egyetlen hely sincs elzárva és számukra minden isteni hajlék és lakhely feltárul. De hogy a szüzesség érdeme még fényesebben ragyogjon és még nyilvánvalóbban megérthessük, mennyire Istenhez méltó, fontoljuk meg azt, hogy Urunk és Üdvözítõnk, midõn az emberi nem üdvösségéért testet ölteni méltóztatott, nem mást, mint szûzi méhet választott, hogy megmutassa mily nagyon tetszik neki ez az erény, és hogy a tisztaság értékét mindkét nemmel megértesse. Szûz volt az anyja, s maga is szûz akart maradni: magában a férfiaknak, anyjának pedig a nõi nemnek nyújtotta a szüzesség példáját, hogy ezáltal kimutassa, az Isten boldog és sértetlen teljessége méltóztatott lakni mindkét nemben, hiszen egészen megvolt az anyjában az, ami a fiúban lakozott. De mihelyt Szent Imre teste elenyészett még ifjú korában, és megkapta örökségét az élõk országában, jegyese bizonyította szûzi életét, és az a bizalmas szolgája sem titkolta tovább, amiket gyakran látott vagy hallott. Úgy gondolom, azt sem kell mellõzni, hogy mikor egyszer urammal, Álmos herceggel Konstantinápolyban idõztem, a caesareai egyház egy istenfélõ kanonokja, akit a görög császárhoz küldtek, elbeszélte, hogy õ azt olvasta Szent Euszébiosz élettörténetében, hogy ugyanabban az órában, amelyikben Szent Imre meghalt, Szent Euszébiosz, a palesztinai Caesarea érseke, amikor a papsággal és a néppel együtt körmenetben vonult, angyalok kellemes hangját hallotta a magasban. Szívét egészen kitárta Pannónia elsõ királyának, Szent István fiának, Szent Imrének a lelkét látta felfelé vitetni. De ott volt az ördögök sokasága is, mintha valamit még felfedezhetnének benne, hogy ennek a nagy hitvallónak még valami akadályt állíthassanak. És amikor Szent Euszébiosz ezen a látomáson elcsodálkozott, ugyanebben az órában hallotta felülrõl, hogy Szent Imre lelke ujjongással vitetett a mennybe. Ugyanezen a látomás és a kellemes dallam is Szent Euszébiosz imádságára egy esperesnek is megmutatkozott. És mivel csodák szükségesek ott, ahol az emberi gyengeség nehezen tud hinni, halálának harmincadik napján az erények oly nagy jeleivel tündökölt, hogy azoknak, akik a királyi városban tartózkodtak, ahol szent testét eltemették, ez nem a bánat és a gyász, hanem az öröm napja volt. És ekkor már atyját sem a fia halála feletti bánat aggasztotta, hanem öröm árasztotta el egészen az örök élet koronája miatt, amit fia kétségtelenül megkapott. Kiemelkedõ csodái közül azonban felveszünk még egyet elbeszélésünkbe, amit hitvallójáért késõbb, napjainkban méltóztatott Isten kinyilatkoztatni, ámbár ez és a többi megírásuk nélkül is annyira híres, hogy az ezután születõ és felnövekvõ nemzedék is ismerni fogja ezeket és el fogják mondani fiaiknak. Volt ugyanis egy Konrád nevû és német nemzetiségû ember, akit bûneinek utálatos terhe annyira nyomasztott, és akkora szégyen ért, hogy szinte bûzlött, mint sírjában a negyednapos halott. De mivel az, aki Lázárt feltámasztotta a testben, naponta támasztja fel a bûnösöket lélekben, az említett bûnöst sem hagyta a bûnök mélységében, hanem hogy megtudja, mekkora nyomorúság övezi, lelki szemeit megnyitotta a töredelem útján. Ez aztán Szent Péter helytartójához, Hildebrandhoz jött, aki akkor a római székben ült. Elkövetett bûneinek sebeit felfedte, és elégtétel kiszabását kérve kereste lelke orvosságát. A pápa azonban eladdig nem hallott bûnei sokaságán elámulva, miután a dolgot megfontolta, a sebet elégtétel kiszabásával nem gyógyította meg. De mégis nehogy reményét vesztve kétségek között hányódjék, tanácsával megerõsítette a bûnöst. Ezért aztán páncélt adott rá, és azt öt vaslánccal körülkötötte, hogy erõsebben tapadjon testéhez. És átnyújtott neki egy levelet, amire gyónását írta, majd viasszal lezárta és saját gyûrûs pecsétjével lepecsételte. Figyelmeztette és buzdította õt, hogy keressen meg minden helyet, ahol szentek nyugszanak, hogy így ott az isteni kegyelem a szentek közbenjárása meglátogassa. Az isteni látogatásnak pedig az lesz a jele, hogy egyszer a láncok elszakadtával a páncél darabokra szakad és a levél semmi írást sem tartalmaz. Eltávozva tehát ez az ember igen sok szent nyugvóhelyére zarándokolt el. Legutoljára Jeruzsálembe, az Úr sírjához ment, és ott remélt irgalmat attól, aki: Meggyógyítja a megtört szívûeket, és bekötözi sebeiket. De az Úr sem mutatta meg rajta erejét az erõs városban, hogy Szent Imre dicséretére és dicsõségére õrizze azt. Eközben ismertté vált Szent Istvánnak, Pannónia királyának híre. A sírjánál naponként történtek csodák. Zarándokútja végén az elõbb említett férfi Fehérvárra ment, ahol Szent István testét eltemetve tisztelték. És mivel Isten ereje és a kiváló király közbenjárása másokban megnyilvánult a gyakori csodákkal, ezt a férfit pedig páncélja egyre inkább szorította bilincseivel, magában esküvel fogadta, hogy a templomból nem távozik addig, míg az Úr meg nem mutatja rajta, hogy elõtte mennyi érdeme van Szent Istvánnak. Az történt azonban, hogy amikor a nap hatodik órája volt, ez az ember teste túlságos meggyötrõdéstõl és szíve töredelmétõl a templomban elaludt. Álmában aztán megjelent Szent István, és így szólt hozzá: "Kelj fel, s Isten elõtt ne az én érdemeimben bizakodj, mivel nem vagyok elég ahhoz, hogy érted közbenjárjak. Menj hát fiamnak, Szent Imrének a sírjához, õ legyen a közbenjáród. Õ az, aki szûzi életével tetszett az Istennek, aki nem szennyezte be ruháját, és követi a Bárányt, ahová csak megy. Õ is azok közül való, akik az Isten trónja elõtt új éneket énekelnek, amit senki sem tanulhat meg, csak az, aki szûz. És így még ugyanabban az órában álmából felkelve Szent Imre sírjához sietett, amely ugyanabban a templomban volt. S amikor ott leborulva imádkozott, a bilincsek széttörtek és a páncél hirtelen sok darabra szakadva a földre hullott. A templomban sokan csodálkoztak azon, mitõl volt ekkora vascsörömpölés keltette zaj. Miután pedig a dologra fény derült, a papság és a nép összegyülekezett, a pápa pecsétjét, amit ez az ember már régóta hordozott, Fábián kancellár, ezen templom igazgatója feltörte, és a levél belseje kitárult, de benne az írás semmi nyoma sem látszott. Akkor aztán az összes jelenlevõkbõl kitört Isten és Szent Imre dicsérete, és hogy ez a nagy jótétemény emlékezetes maradjon, amit csak láttak és hallottak errõl a dologról, László királynak, aki abban az idõben Pannónia uralkodója volt, az ország összes püspökének és fõemberének tudomására hozták. László király pedig, aki tudniillik az isteni vallást gyakorolta, miután zsinatot hívott össze és háromnapos böjtöt hirdetett, november 5-én Szent Imre testét tisztelettel felemeltette. Ezen a napon késõbb hitvallója érdemeit a csodák nagy erejével hirdette a mi Urunk Jézus Krisztus, aki az Atyaistennel él és uralkodik mindörökkön örökké. Amen. (Csóka J. Gáspár fordítása)
Forrás:
|
