A kerlési csata

A kunok földúlják Magyarországot

102. Ezek után pedig a pogány kunok a Meszes kapu felsõ vidéke felõl, áttörve a gyepûket, betörtek Magyarországra, és a Nyírség egész területét egész Bihar városáig kegyetlenül kifosztották, majd férfiaknak és nõknek, valamint különbözõ állatoknak végtelen sokaságát hurcolva magukkal, gyanútlanul átkeltek a Lápos patakon és a Szamos folyón, s visszatérõben voltak. Így Salamon király és Géza herceg a fivérével, Lászlóval együtt seregüket összegyûjtve, roppant sietséggel siettek, s mielõtt még a kunok áthágtak vol-na a hegyeken, a Meszes kapun átkeltek Doboka városába. Ott csaknem egy egész héten át vártak a kunok érkezésére. Az egyik kém azután, név szerint Franciska, aki szamosújvári volt, pénteken értesítette a királyt és a herceget, hogy a kun sereg közeledik.

A király és a herceg erre seregükkel oda lovagoltak, mindvégig sietve, és azon az éjszakán a kunok közelében táboroztak le. Szombaton pedig kora hajnalban keltek, mindnyájan megerõsítették magukat a szent ostya levével, majd hadrendbe állítva csapataikat, megindultak a pogányok ellen, hogy megütközzenek. Amikor meglátta ezt a pogány hadsereg vezére, név szerint Osul, aki a kun fejedelemnek, Gyulának a kíséretéhez tartozott, minthogy gõgjében roppant fölfuvalkodott volt, és túl sokat képzelt magukról, így szólt az övéihez; „Menjenek az ifjak a fegyverforgatáshoz nem értõ magyarok ellen, és vívjanak játékháborút velük!" Azt hitte ugyanis, hogy senki sincs, aki ve-lük harcba szállni merészelne. A pogányok pedig, megindulva a magyarok ellen, meglátták rettenetes csapataikat, és nagy sebtiben jelentették vezé-rüknek, Osulnak. Ez azután összegyûjtve a kunok egyesített seregét, gyorsan egy igen magas hegy peremére vette be magát, abban a hiszemben, hogy ez a legnagyobb oltalmául szolgál. Annak a hegynek a megmászása ugyanis - melyet az ott lakók Kerlésnek hívnak - igen nehéz. Ugyanennek a hegynek a lábánál gyûlt egybe az egész magyar hadsereg. Salamon király katonái mindnyájan egyformán selyembõl készült zászlóikat vitték.

A pogányok pedig már elfoglalták állásaikat a hegytetõn, s közülük a vité-zek és vakmerõbb nyilasok leereszkedtek a meredek hegy közepéig, hogy a magyarokat távol tartsák a hegy megmászásától. Így hát irgalmatlanul rop-pant sûrû nyílzápor zuhatagot zúdítottak a király és a herceg hadának csa-pataira. Bizonyos híres magyar vitézek azonban rárontottak ezekre a nyila-sokra, és sokakat a hegy oldalán megöltek közülük, s csak nagyon kevesen maradtak, akik lovaikat íjukkal verve-ösztökélve, épphogy föl tudtak kapasz-kodni társaikhoz. Salamon király hév lelkesültségében vakmerõen, fogcsi-korgatva, csapatával együtt a legmeredekebb kapaszkodón úgyszólván kúsz-va kapaszkodott föl a pogányokhoz, akik roppant sûrû nyílzáport zúdítottak rá. Géza herceg viszont, minthogy mindig elõvigyázatos volt, egy enyhébb kapaszkodón kapaszokott föl és nyilakkal tört rá a kunokra.

Fivére, László az elsõ roham alkamával négyet megölt a legvitézebb pogá-nyok közül, ám az ötödik, akit azután ott helyben megölt, nyíllal súlyosan megsebesítette. Késõbb az isteni könyörületesség folytán hamarosan föl-gyógyult ebbõl a sebébõl. A pogányok tehát, minthogy a magyarok igen ke-gyetlenül osztogatták közöttük a halált, megfogyatkozván, nyomorultul megfutamodtak. A magyarok gyorsan üldözõbe véve õket, igen éles és szom-jas szablyáikat részegre itatták a kunok vérébõl. Bizony a kunoknak simára borotvált fejeit, mint a még éretlen tököket, úgy vágták szét kardcsapásaik-kal.

103. Végül Boldogságos László herceg meglátott egy pogányt, aki a lova hátán egy szép magyar lányt vitt. Mármost Szent László herceg azt hitte, hogy az a váradi püspök leánya, és bár súlyos sebesült volt, mégis nagy se-besen üldözõbe vette azon a lován, melyet Szögnek hívott. Amikor pedig már majdnem elérte, hogy ledöfje lándzsájával, egyáltalán nem tudta, mert sem az õ lova nem futott gyorsabban, sem annak a lova nem maradt le egy csöppet sem, hanem mintegy karnyújtásnyi távolság volt a lándzsa és a kun háta között. Így hát Szent László herceg odakiáltott a lánynak, és mondta: „Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél, és vesd magad a földre!" Az így is tett. Ekkor Boldog László herceg távolról eltalálta lándzsájával, midõn már a földön feküdt, meg akarta ölni. A lány azonban erõsen kérlelte, hogy ne ölje meg, hanem engedje el. Ebbõl is meglátszik, hogy az asszonyoknak nincs hitük, mivel valószínûleg bûnös szerelembõl akarta õt kiszabadítani. Szent László herceg azonban sokáig viaskodott vele, s miután elvágta az inát, meg-gyilkolta. Hanem a lány nem a püspök lánya volt.

A király tehát és a dicsõ hercegek, miután csaknem az összes pogányt megölték, s az összes keresztényt kiszabadították a fogságból, az egész Ma-gyarország a gyõzedelmes seregével, s gyõzelmi diadallal örvendezve tértek vissza. „Lett" tehát „nagy vígasság” egész Magyarországon s „himnuszokkal és imákkal ál-dották az Istent", aki gyõzelmet adott nekik.

Képes Krónika
A magyar középkor irodalma
Válogatta: V. Kovács Sándor
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984, 239-242.
Fordította: Bollók János