ROGERIUS MESTER SIRALMAS ÉNEKE
(részletek)

3. Következik: a király és a magyarok közötti gyûlölködésrõl és elõször a gyûlölködés elsõ okáról

Amikor pedig a kunok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni kezdett Magyarországon, végtelen sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelõkben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösök-ben, szõlõkben és egyéb javaikban. És ami még rettenetesebb volt - mivel ezek nomád emberek voltak -, undorító módon földre teperték a szegény em-berek hajadon leányait, és megszeplõsítették a hatalmasok ágyát, valahány-szor ezt kedvezõ körülmények között megtehették; bár õ asszonyaikat, mint valami hitvány némbereket, a magyarok is le szokták dönteni. És ha egy ma-gyar megkárosított egy kunt, akár jószágában, akár személyében, azonnal igazságot szolgáltattak a kunoknak, úgyhogy más már nem mert hasonlót elkövetni. De ha egy kun okozott kárt egy magyarnak, a magyarnak nem szolgáltattak igazságot, és ha sürgetni merte; a pofázásért pofonokat kapott cserébe. És így a nép és a király között gyûlölködés keletkezett.

4. Béla király és a magyarok közötti gyûlölködés második oka

Noha némi kitérõt teszek, mégis megteszem, hogy az olvasók megértsék, és akik hallják, jól megismerjék Magyarország pusztulásának alapokát.

Aztán sietve visszatérek megkezdett tárgyam írásba foglalásának folytatásá-hoz.

Amikor ennek a Bála királynak az atyja, a jó emlékû András király5 megfi-zette tartozását a halálnak, a király az ország fõembereivel és nemeseivel tüstént Székesfehérvár városába ment, és amikor itt - miként szokás - az esztergomi érsek a királyi koronával megkoronázta, bárói közül néhányat, akik vele szemben atyja pártján állottak, számûzetésbe kényszerített; máso-kat - akiket tudott - börtönbe vetett; a fõbb méltóságok közül pedig egy sze-mélyt, Dénes nádort megfosztotta a szeme világától.6 Ugyanitt hozott bizo-nyos határozatokat, és elrendelte, hírdessék ki, hogy az országot meg kell tisztítani a gonosz emberektõl, akikben nagy volt a sokasága. Hogy a bárók vakmerõ merészségét visszaszorítsa, elrendelte, hogy ha valaki a bárók közül az õ jelenlétében le mer ülni valamilyen székre - kivéve a hercegeket, érseke-ket és püspököket -, bûnhõdjék megérdemelt büntetéssel. Ugyanakkor el-égettette a bárók székeit, amennyit meg tudott találni. Nem csekély csapás-nak tartották ezt a számûzöttek rokonai és az elfogottak barátai, akik a ma-guk jövõjét is féltették.

Innét támadt közöttük a megbotránkozás.

5. A gyûlölködés harmadik oka innét származott

Ezenkívül a nemesek keserû szívvel mondogatták, hogy amikor õket vagy elõdeiket a királyok gyakorta hadjáratba küldték az oroszok, kunok, lengye-lek és mások ellen, és ott némelyek kardtól pusztultak el, némelyek éhhalált haltak, némelyek börtönbe vettettek, némelyek pedig különféle kínzóeszkö-zökkel gyötrettek, a királyok, akik az idõben létek, a visszatérõknek vagy a foglyok rokonainak kártérítésül és megfelelõ jutalomként falvakat, birtokokat és ingatlanokat adományoztak örök birtoklásra.

Ez pedig nemcsak nem adott nekik semmit, hanem a már odaadományo-zott birtokokat is visszavette, a saját jogkörébe és tulajdonába anélkül, hogy az illetõ polgári jogainak valamilyen fokú elvesztésére itéltetett volna. Ez az a fájdalom, ez az a kard, amely átjárta a magyarok lelkét.

Azok ugyanis, akik gazdagok és hatalmasok volta, és akiket féktelen sokaság kísért, alig tudták magukat eltartani.

6. Béla király és a magyarok közötti gyûlölet negyedik oka

Nagyon gyakran panaszkodtak amiatt is, hogy a király az ország szokásjoga ellenére és az õ elnyomásukra saját akarata szerint elrendelte, hogy a neme-sek, bármily kimagasló rangúak is, nem indíthatják el peres ügyeiket az õ udvarában, és nem mondhatják el neki dolgaikat élõszóval, hanem kérvé-nyeket kell benyújtaniuk a kancellárokhoz, és tõlük kell ügyük befejezését várniuk.7 Emiatt számosan oly sokáig tartózkodtak az udvarban a legcseké-lyebb ügy miatt, hogy kénytelenek voltak a kiadások fejében lovaikat és más holmijukat eladni, és sokszor ügyük elintézése nélkül kellett távozniuk. Mert - ahogy mondogatták - a kancellárok egyeseket elnyomtak vagy felemelte, ahogy éppen kívánták, hiszen a királlyal csak az õ felkeresésük után lehetett beszélni. Ezért általában és nyíltan azt vallották az emberek, hogy ezek az õ királyaik, és azt mondogatták, hogy nincs is nekik más királyuk.

7. A gyûlölködés ötödik oka innen keletkezett

Egy másik dolgot is mondogattak, ti. azt, hogy mellõzve tanácsukat vagy ép-pen annak ellenére, az õ elnyomásukra és megszégyenítésükre hozta be a kunokat. Ez abból is nyilvánvaló volt, hogy amikor õk hívásra vagy hívatla-nul a királyi udvarba mentek, nem volt alkalmuk a királyt látni, hacsak nem távolról és csupán tolmács útján volt lehetõségük vele beszélni, ha a legutol-só kun jött oda, azonnal nyitva állt elõtte az ajtó, és be is léphetett; és a ku-nokat mind az üléseken, mind a tanácskozásokban és mindenben a magya-rok elé helyezte a király. Emiatt akkora méltatlankodás élt bennük, hogy el-viselni is alig tudták; és bár nem mondták ki, nem voltak hozzá jó szívvel és lélekkel, s nem is forgattak elméjükben békés gondolatokat õiránta.

8. Felelet a gyûlölködés elsõ okára

A király párthívei és azok, akik a királynak kedveztek, mindenben igyekeztek õt igazolni, és az elõadottakra egyenként így feleltek.

A kunok bejövetele után, amikor hitelt érdemlõ emberei útján a királynak tudomására jutott, hogy a magyarok sérelmeket szenvednek a kunok miatt, a király összehívta fõembereket, bárókat, ispánokat és az összes kunokat a Tisza környéki Kõmonostornál,8 és ott bölcs megfontolás után, közös elhatá-rozással azt a határozatot szentesítették, hogy a kun nemeseket cselédeikkel együtt osszák szét Magyarország egyes tartományaiba, és mindegyikük a nekik kijelölt tartományban tartózkodjon, és így, mivel nem lesznek sokan együtt, nem tudnak sérelmet okozni a magyaroknak, és ha a kun a magyart vagy a magyar a kunt megsértené, tegyenek közöttük egyenlõ igazságot az ispánok, akikre ezt a királyi kegy elvesztése büntetésének kilátásba helyezé-sével rábízták. A kunoknak nagyon nem tetszett, hogy el kellett válniuk egy-mástól, de így ezután senkit meg nem sértve kóborolták be nemezsátraikkal, barmaikkal és nyájaikkal Magyarország lakatlan földjét. És mivel sokan vol-tak közöttük szegények is, a magyarok csaknem ingyen szereztek közülük servienseket. És így a kunok helyzete inkább volt hasznukra, mint kárukra. Ezzel tehát meg kellett volna szûnnie a népek rosszindulatának.

9. Felelet a gyûlöltség második okára

Ha a király atyjának halála után, amikor kezébe vette országának kormány-zását, a fõemberek közül némelyeket vizsgálat alá vont, és kínzásnak vetett alá, ezen a józan eszû embernek nem kell csodálkoznia, hiszen ezen közötte és atyja között igen gyakran lázongást és botrányt idéztek elõ, úgyhogy igen sokszor egymás ellen akartak már harcolni, errõl meg arról az oldalról is katonaságot gyûjtve, ha a középúton járók a békeszövetséget meg nem újítot-ták volna közöttük. Ha maga a király atyja udvarába ment, egyáltalán nem adták meg neki a tiszteletet, sõt - ha tehették - arra törekedtek, hogy õt szó-val és tettel megalázzák, ezt tagadni nem lehet. Aztán meg az atya és fiai élete ellen gonosz módon összeesküdtek, hogy õket karddal elpusztítva, könnyen elnyerhessék Magyarországból - amelyet maguk között részekre fel-osztottak - a nekik jutó részt anélkül, hogy bárki feltételeket szabna nekik. És amikor terveiket nem tudták megvalósítani, más, még hitványabb dolgot eszeltek ki.

Levelet küldtek bizonyos szerzõdési feltételekkel Ausztria hercegének, és eb-ben megígérték Frigyes római császár úrnak, hogy neki adják az ország ko-ronáját és Magyarországot.9 De a hírnököt elfogták az úton, és a levéllel együtt a király elé állították. És ha õ életben hagyta ezeket, könyörületesség-gel járt el velük szemben, ami magasztossá teszi az ítéletet. Elrendelte, hogy az országot meg kell tiszítani a gonosz emberektõl, de vajon mi méltányta-lanság volt ebben? Vajon az uraknak egyenlõeknek kell lenniük az alattva-lókkal? A magyarok tehát nem voltak igazságosak ebben a tekintetben.

10. Felelet a gyûlölködés harmadik okára

A gyûlölködés harmadik okát illetõen a következõképpen mentegették a ki-rályt. Mindenki elõtt ismeretes, hogy Magyarországnak hetvenkét vármegyéje van. Ezeket Magyarország királyai érdemeket szerzett embereknek adomá-nyozták, de vissza is vehették a birtokok jogainak sérelme nélkül Ezekbõl a vármegyékbõl származott pompájuk, gazdagságuk, birtokuk, hatalmuk, fel-ségük és erõsségük. Ámde némely elõdeiknek tékozlása következtében a vármegyék fölötti birtokjoguk annyira megkisebbedett, hogy a személyek ér-demeit vagy érdemtelenségét meg sem vizsgálva, örök birtokként nekik ado-mányozták a vármegyékhez tartozó birtokokat, falvakat és fekvõségeket, aminek következtében az ispánok nem rendelkeztek emberekkel, és amikor kivonultak, a vármegyék jogainak megnyirbálása következtében egyszerû vi-tézeknek gondolhatták õket. Akik viszont hatalmasabbak volta, mint a tár-nokmester, akit kamarásnak is mondanak, továbbá az étekfogó, a pohárnok, a lovászmester és a többiek, akik az udvarban tisztségekkel rendelkeztek, ezekbõl annyira megzsírosodtak, hogy a királyokat semmibe vették. Ez pedig, mivel helyre akarta állítani a korona hatalmát, amely csaknem jelentékte-lenné vált, igyekezett a helytelenül elidegenített birtokokat mind az ellenfelei-tõl, mind a párthíveitõl a vármegyék joghatóságába és birtokába visszajut-tatni, bár ez sokaknak nem tetszett. Bár senki ellen nem követett el jogtalan-ságot, és mindenben a saját jogával élt, mégis a királyi javakból megfelelõ jutalmat adott azoknak, akik jól és hûségesen szolgálták. Ezért, mivel csak jogával élt, meg kellett volna szûnni a magyarok rosszindulatának.

11. Felelet a gyûlölködés negyedik okára

Mivelhogy a sokféle különbözések és a különbözõ szokások következtében egész Magyarországnak nem volt egységes formája, és mivel a király minden erejével reformokra törekedett, és e súlyos ügyekkel elfoglalva nem volt képes az egyes emberek számára jóindulatú meghallgatást biztosítani, gondos megfontolás után azt a határozatot hozta, hogy az ország lakosainak ügyes-bajos dolgait a Római Kúria mintájára kérvényezés útján kell udvarában el-intézni. Meghagyta tehát kancellárjának, hogy a könnyû és egyszerû ügyeket maguk intézzék el, amilyen gyorsan csak lehet, és csak a fontos és nehéz ügyeket terjesszék eléje meghallgatásra.

Ezt azért tette, hogy az ügyek gyorsan kellõ elintézést nyerjenek. De a rossz-akaratú emberek azt, amit az elnyomottakon való könnyítés céljából talált ki, elcsavarták helytelen útra, és hazug módon a kákán is csomót, a tojásban szõrszálat kívántak találni.

12. Felelet a gyûlölködés ötödik okára

Azt is igyekeztek bizonyítani, hogy teljesen hamis azaz állítás, hogy a király a kunokat a magyarok elnyomására és irántuk való gyûlöletbõl hozta be. El-lenkezõleg, csupán azért tette, hogy az Isten nevének tisztelete gyarapodjon Magyarországon az õ idejében és így, ha történetesen háborút kellene visel-nie ellenségeivel szemben, ezek ellen segítségükkel nagyobb erõvel és kemé-nyebben harcolhasson. Ha pedig a kunokat nagyobb megbecsülésben ré-szesítette, mint a magyarokat, azt nem vehették rossz néven, és nem is kel-lett volna rossz néven venniük. Mert úgy illett a királyi méltósághoz, hogy a behozott vendégeket megbecsülésben részesítse, legfõként azért, mivel ezt esküvel meg is ígérte nekik, és mivel azok követni kezdték õt hitében. És mi-vel a magyarok gyûlölködõk voltak velük szemben, Magyarországon csak a király volt a védelmezõjük.

Kuthent, a kunok királyát ugyanis a király, igen sokan másokat meg az or-szág fõemberei kereszteltettek meg, úgyhogy ezek már házasságot is kötöttek magyarokkal. És ha a király nem kedvezett volna nekik, nem maradtak volna meg Magyarországon.

Meghallgatva pedig azt, amit az egyik és másik oldalról is elõadtak, az író az ügyet nem zárja le; döntse el a kérdést az olvasó az igazságosság segítsé-gével, ha képes rá.

13. Betoldás az elbeszélés folytatásához

Az író, miután befejezte e közbeiktatott részt, tollát a megkezdett tárgy folyta-tólagos tárgyalására irányítja. És hogyha egyesek mérgezett nyelvvel belé akarnak majd marni, mondván, hogy ilyenfajta közbeiktatás nem tartozik a tárgyhoz, és hogy jól meg lehetett volna ezek nélkül: ez az állítás nem igaz, mivel ez a viszálykodás volt a legfõbb gyújtóanyag ahhoz, hogy Magyarország ilyen gyorsan tönkretétetett.

28. Béla királynak a tatárokkal vívott szerencsétlen harca

Amikor a király, mint mondottuk, Pest városából kivonulva, a fegyveresek nagy sokaságával a tatárok ellen indult, azok visszatértek a falvak felégeté-sébõl, és hirtelen összegyülekezve, visszavonultak azon az úton, amelyen jöttek. És ahogy lassan a nyomukban voltak, lassan hátráltak amazok is színlelésbõl. És amikor a magyarok egy bizonyos folyóhoz érkeztek, amelyet Sajónak hívnak - amely Eger városától nem nagyon messze folyik, és a Ti-szába ömlik -, a folyón egy hídon átkelve, megálltak, tábort ütöttek, õröket állítottak a hídra, hogy éjszakai õrszolgálattal õrködjenek. A tatárok pedig a mocsaras helyen való átkelés után a víz körül a síkságon helyezkedtek el. És mivel a víz nagy volt és mocsaras, nem volt hihetõ, hogy a hídon kívül bárki átkelhessen. A király eközben buzdította övéit, hogy férfiasan készüljenek a harcra; és nem kevés zászlót osztott ki saját kezûleg a fõemberek között. A magyarok pedig, bízva sokaságukban, mindebbõl gúnyt ûztek, de a fentebb jelzett okok miatt nem volt sem kedvük, sem lelkesedésük a csatához. Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután õk kedveseb-bek legyenek neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér, és nem általános lesz mindnyájuk számára; ahogy hallomásból tudtak arról, hogy Magyarországban ilyesmi már akárhányszor megtörtént. Ugyanis a kunok hirtelen szoktak betörni, és az ország egy részét elpusztítot-ták, mielõtt a magyarok összegyülekeztek, azután pedig sietve visszavonul-tak. És néha a magyarok ugyanezt tették Kunországgal. - Ámde nem így állt a dolog! Mert ez utóbbi események a legkevésbé sem feleltek meg az elõbbi-eknek. Mindamellett minden éjjel ezer katonát állítottak fel a hadsereg õrzé-sére. Minek errõl több szó? - A tatárok nem messze a hadseregtõl találtak egy gázlót, és egy éjszaka alatt mindnyájan átkeltek rajta, és hajnalban a ki-rály egész seregét körülvéve, jégesõként kezdték lõni nyilaikat a hadseregre. A magyarok, részint hogy meglepték, részint hogy ravaszsággal megelõzték õket, fegyvert öltve, lóra szálltak, de a katonák nem tudták uraikat, az urak katonáikat megtalálni, és amikor harcba indultak, lanyhán és egykedvûen vonultak. A nyíllövések oly sûrûn estek, hogy a harcosokat szinte árnyékba borították, és a nyilak úgy repdestek a levegõben, mint ahogyan a sáskák és szöcskék szoktak rajokban szállni.

És így, mivel a nyilazást nem tudták megállítani, visszatértek a sereg körle-tébe. A király pedig nem volt képes felállítani a csatarendet. És ha a magya-rok a sereg egy-egy részébõl összevegyülten vonultak a harcba, a tatárok szembejöttek velük nyilaikkal, és arra kényszerítették õket, hogy visszavonul-janak a sereg körletébe, úgyhogy a szerfölött nagy hõség és a hely szûke kö-vetkeztében akkora fáradtság vett erõt rajtuk, hogy a király és a kalocsai ér-sek, akik aggódva rettegtek, sem fenyegetésekkel, sem hízelgésekkel és buzdítással nem voltak képesek harcba küldeni õket, hiszen hajnaltól egé-szen délig ebben a szorongatott helyzetben voltak már. Végre, amikor úgy látszott, hogy erejük elhagyja õket, Kálmán herceg, a király testvére28 mind-azon embereivel, akikkel ekkora szorongatott helyzetben rendelkezhetett igen kemény ütközetet vívott a tatárokkal a tábor egyik oldalán, harcban töltve a nap nagy részét; de csalódott, amikor azt hitte, hogy a sereg hátralevõ része megsegíti.

Mert azt hitték, hogy a legtöbben a tábor másik oldalán harcba vonultak; ezek azonban nem harcba indultak, hiszen a tatárok kissé félrehúzódva, ön-ként utat engedtek nekik maguk között minden nyíllövés nélkül.

Ezért egyre több és több magyar vonta ki magát a seregbõl, felhasználva ezt az utat. És minél többen vonultak el itt, annál szélesebb utat hagytak nekik a tatárok. És ebben a nagy ütközetben sem lárma, sem egy szó nem volt kö-zöttük. És amikor a király azt hitte, hogy az ütközetbe mennek, ezek inkább elszökdöstek, semhogy a harcba mentek volna. A tatárok pedig a király csa-patára várakozva, nem mozdultak. És amikor már több oldalon is nyitva állt az út a királyi csapat elõtt, a király anélkül, hogy felismerték volna, utat ta-lált az erdõ felé. Kálmán herceg pedig a sereg egy másik vonalán eredt útnak, és éjjel-nappal váltott lovakon megeresztett gyeplõvel sietett a már említett Pest felé, a dunai révhez, nem is az országúton, amelyen a magyar nemzet bukdácsolt, hanem úttalan utakon. És bár a vár polgárai arra kérték, hogy maradjon ott addig, amíg hajókat készítenek az úrasszonyok, feleségeik át-szállítására, mégsem tudták õt visszatartani, sem erre rávenni; azt mondta ugyanis, hogy mindenki önmaga gondoskodjon magáról. Az üldözõk megér-kezésétõl félve ugyanis azonnal átkelt egyedül, és Somogyba futott egy bizo-nyos helységig, amelynek Segesd a neve.29 És bár Pest polgárai háznépükkel együtt siettek az átkeléssel, mégis közben meglepték õket a tatárok, és akik nem fulladtak a Dunába, azok kard által pusztultak el.

29. A pécsi püspök menekülése

Bertalan pécsi püspök30 pedig, amikor látta a sereg pusztulását, és megfigyel-te, hogy a tatárok közül néhányan megrohamozzák a sereget, és a tábort több helyen felgyújtják, hasonlóképpen nem az országúton, hanem a mezõ-kön keresztül futásnak eredt sok katonájával. És amikor a tatárok közül né-hányan vágtában utánuk hajszolták lovaikat, váratlanul rájuk tört László ispán,31 aki katonáival kibontott zászlók alatt a királyhoz igyekezett, semmit sem tudva a történtekrõl. A püspök, megismerve a magyar zászlókat, odaka-nyarodott az ispánhoz, a tatárok pedig, amikor észrevették a sokaságot, visz-szahúzódtak, és másokat igyekeztek üldözõbe venni. És így az ispán, a püs-pökkel együtt elvonulva, kimenekült a kezük közül.

30. A fent említett ütközetben megölt püspökökrõl és más egyháziakról

Mind a Pest felé vezetõ széles úton menekülõk között, mind a seregnél mara-dók között oly nagy volt a mészárlás, annyi ezer ember pusztult el, hogy azt felbecsülni sem lehet, és hitelt sem adhatunk egykönnyen az errõl beszélõk-nek a felmérhetetlen veszteség miatt. Mégis az egyháziak közül a fõbbek, akik elestek: Mátyás esztergomi érsek, akit a király részint hûsége miatt, ré-szint mivel együtt nevelkedtek, a leginkább kedvelt, és akinek tanácsaival a fontos ügyekben nagy bizalommal élt; Ugolin kalocsai érsek, aki a legneme-sebb nemzetségbõl származott és aki mellõzve a jelentéktelen ügyeket, a nagy és fontos világi ügyeket intézte; õ volt az, aki iránt a magyar nemesek bizalommal viseltettek, és aki révén lélegzethez jutottak; õ volt az, akivel szemben a fõemberek és a középrendûek alázatosakká váltak belé vetett bi-zalmuk miatt. György gyõri püspök, aki erkölcseiben nemes volt és jártas a tudományokban; Rajnald erdélyi püspök; a nyitrai egyház püspöke, aki di-cséretes életû férfiú volt, és erkölcseinek tisztességérõl ismeretes; Miklós szebeni prépost, a király alkancellárja, aki nemes szülõktõl származott, és aki, mielõtt a halál kényszerének alávetette volna magát, a fõbb tatárok egyi-kének fejét vette; Eradius bécsi fõesperes; Albert magiszter, esztergomi fõesperes, aki jogi vizeken evezve, megérdemelte, hogy mint vezetõ másokat erre tanítson.32 Testüket rettenetes pallosokkal úgy összekaszabolták, hogy amazok elvonulása után, bár sokat keresték, semmiképp sem tudták megta-lálni. A halandók közül senkinek sem lehet biztos értesülése a nagyobb és kisebb rendû világiak számáról, akik belefulladtak a mocsarakba és vizekbe, vagy akiket a tûz emésztett meg, vagy kard által pusztultak el. Mert mezõkön és az utakon sok halandónak a teste feküdt, némelyik levágott fejjel, néme-lyik darabokra szabdalva, a falvakban és egyházakban pedig, amelyekben menekülést kerestek, összeégve. Ez a vész, ez a pusztulás, ez a romlás foglal-ta el kétnapi járóföldre az utakat, és az egész föld vértõl vöröslött. És úgy fe-küdtek a testek a földön, mint a legelészõ marhák, juhok és sertések csordái a pusztán vagy az építkezésekhez kifaragott kövek a kõbányában. A víz kapta a halandók vízbe fulladt testét; ezeket a halak, a férgek és a vízimadarak falták fel. A föld azok felett a testek felett nyerte el az uralmat, amelyek a mérgezett lándzsáktól, kardoktól és nyilaktól hullottak el; ezeket vérüktõl ve-res égi madarak és a fogakkal rendelkezõ szelíd és vadállatok rágták össze harapásaikkal gyalázatos módon, egészen a csontokig. A tûz azokat a teste-ket kapta meg, amelyek az egyházakban és falvakban elégtek.

Néha el is oltották a tüzet az ilyenféle égetésbõl származó zsiradékok. Ezek nem enyészhettek el rövid idõ alatt. Mert találni lehetett sok helyen még igen hosszú ideig megfeketedett, de el nem enyészett bõrrel bevont csontvázakat, mert az ilyenek az állatoknak nem szolgáltak kedvelt étekül, csak akkor, ha másféleképpen mentek tönkre. Mivel pedig az összes testek átmentek a há-rom elem birtokába, lássuk, mit hagytak meg a negyedik elem számára. Te-hát a levegõnek, amelyet a negyedik elemnek tartanak, adta át a másik há-rom az összes testek bûzét, és a levegõ a bûztõl annyira megromlott és megfertõzõdött, hogy azok az emberek, akik sebeiktõl félholtan a mezõkön, utakon és erdõkben maradtak, és akik talán még élhettek volna, a levegõ szennyezettsége miatt kilehelték lelküket. Így ebbõl a kegyetlen pusztulásból a levegõ is részesült. Mit mondjunk ennyi sok embernek - akik részint az üt-közetben, részint menekülés közben estek el - aranyáról, ezüsjérõl, fegyverei-rõl, ruháiról és más vagyonáról? A lovak nyereggel, zablával, de rajtuk ülõk nélkül a mezõkön és berkekben futkároztak, és a zaj miatt annyira megva-dultak, hogy szinte eszeveszettnek látszottak, és a rémült állatoknak, mivel gazdáikat nem tudták megtalálni, vagy kardtól kellett elpusztulniuk, vagy alávetni magukat idegenek uralmának. Nyerítésüket sóhajtozásnak és sírás-nak tarthatta volna az ember. Az ezüst- és aranyedények, a selyemruhák és más, az emberek számára hasznos dolgok, amelyeket a menekülõk a mezõ-kön és erdõkben dobáltak el, hogy gyorsabb meneküléssel kikerüljenek üldö-zõik kezeibõl - még csak összegyûjtõkre sem találtak. A tatárok csak az em-berek legyilkolását szorgalmazták és úgy látszott, hogy a zsákmánnyal a leg-kevésbé sem törõdnek.

31. Hogyan osztották fel a tatárok a gyõzelem után a zsákmányt, és hogyan írtak hamis leveleket a király pecsétjének megtalálása után

Miután ekkora hadsereg fölött gyõzelmet és diadalt arattak, és nagy tüleke-déssel belefogtak a préda visszaszedésébe, miután a vérrel bemocskolt ruhá-kat, lovakat, a kiömlött vérttõl vöröslõ aranyat és ezüstöt kõrakásokként vagy gabonaasztagokként egybehordták, az uruk és a tatárok elõkelõbbjei összejöttek az osztozásra és az elosztásra. Az ezután következõ osztozáskor megtalálták a király pecsétjét a kancellárnál33 - akinek a fejét rettenetes karddal elválasztották a testétõl -, és már biztosak voltak az ország felõl; at-tól való féltükben, hogy a népek, meghallva a király vereségét, elszökdösve elmenekülnek, figyelje meg atyaságod, milyen ravaszsággal jártak el.

Elõször is az egész Dunán túli34 Magyarországot felosztották, és a tatárok fõbb királyai közül mindegyiknek, aki még nem jött be Magyarországba, tu-lajdonába adták az õt megilletõ részt, megküldvén nekik a híreket és azt, hogy siessenek, mivel már nem áll elõttük semmilyen akadály. És néhány magyar egyházi emberrel, akiket életben tartottak, írattak a Magyarországon lakozó fõembereknek és közrendûeknek a király nevében sok hamis levelet ilyen formában: „ Ne féljetek a kutyák vadságától és dühétõl, és otthonaitok-ból ne merészeljetek kimozdulni; ugyanis, bár bizonyos elõre nem látható kö-rülmények miatt elhagytuk mind a tábort, mind sátrainkat, mégis Isten ke-gyelmébõl lassanként igyekszünk azokat visszaszerezni és újból vitézi ütkö-zetet vívni velük; ezért csak imádkozzatok, engedje meg nekünk a könyörüle-tes Isten, hogy összezúzzuk ellenségeink fejét." Ezt a levelet némely magya-rok, akik már hozzájuk csatlakoztak, széthordták a címzetteknek; ezt tett tönkre engem és egész Magyarországot. Mert annyira hitelt adtunk e levél valódiságának, hogy bár nap-nap után az ellenkezõjét tapasztaltuk, mégis, mivel az országot váratlanul érte a háborús zavargás, nem tudtunk a hírek megismerésére hírszerzõket küldözgetni, és így nem értesülhettünk az ellen-kezõjérõl. És így az elfoglalt Magyarország nem találhatta meg a menekülés útját.

De mivel a király ügyét nem tárgyaltuk, térjünk vissza az õ elõhaladására, helyesebben szólva, eltávozására.

Jegyzetek:

5 II. Endre (uralkodott 1205-1235).

6 Az esztergomi érsek ekkor Róbert (1226-1239); a fõbb számûzöttek:

Barc fia Miklós volt nádor, Miklós fia Miklós kincstartó, Keán-nembeli Gyula fia László országbíró; börtönben halt meg Keán-nembeli Bán volt nádor; megvakították Dénes fia Dénes volt nádort.

7 Korábban minden nemes közvetlenül a királyhoz fordulhatott kérelmével vagy peres ügyével; IV. Béla újítása volt, hogy ezt most írásban kellett benyúj-tani. A közvetve az írni-olvasni tudás komoly elterjedtségére utaló újítás he-ves ellenzésbe ütközött, 1267-ben IV. Béla vissza is vonta rendelkezését.

8 Kõmonostor nem a Tisza, hanem a Duna mellett volt Szerém vármegyében, nem messze Péterváradtól.

9 II. (Harcias) Frigyes, Ausztria hercege (uralkodott 1230-1246); II. Frigyes német-római császár (uralkodott 1212-1250). Rogerius összekeveri õket: a magyarok ellen az osztrák herceg vezetett hadjáratokat.

28 Kálmán herceg (1208-1241), IV. Béla öccse, korábban Halics királya.

29 Kaposvártól nyugatra.

30 Bertalan 1219-tõl 1251-ig volt pécsi püspök.

31 Kán-nembeli Gyula fia László, somogyi ispán.

32 Mátyás 1240-tõl volt esztergomi érsek, Gergely (és nem György) 1223-tól gyõri püspök, Rajnald 1222-tõl erdélyi püspök, Jakab 1221-tõl nyitrai püs-pök, Miklós 1240-tõl fogva királyi alkancellár, szebeni prépost. A másik ket-tõrõl nem tudunk többet, mint amit Rogerius ír róluk.

33 Helyesebben a már említett Miklós szebeni prépostnál és alkancellárnál. A kancellári tisztet ebben az idõben ugyanis Benedek székesfehérvári prépost, majd kalocsai, végül pedig esztergomi érsek viseli haláláig, 1261-ig.

34 A „Dunán túl" ekkoriban a Duna-Tisza közét jelentette.

Forrás:
A tatárjárás emlékezete. Szerkesztette: Katona Tamás.
Magyar Helikon, 1981, 113-119, 129-133.
Fordította: Horváth János