Tudósítások a muhi
csatáról
ROGERIUS MESTER SIRALMAS ÉNEKE
(részletek)
3. Következik: a király és a magyarok közötti
gyûlölködésrõl és elõször
a gyûlölködés elsõ okáról
Amikor pedig a kunok királya nemeseivel és közembereivel
együtt kóborolni kezdett Magyarországon, végtelen
sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat
okoztak a magyaroknak legelõkben, vetésekben, kertekben,
gyümölcsösökben, szõlõkben és
egyéb javaikban. És ami még rettenetesebb volt - mivel
ezek nomád emberek voltak -, undorító módon
földre teperték a szegény emberek hajadon leányait,
és megszeplõsítették a hatalmasok ágyát,
valahányszor ezt kedvezõ körülmények
között megtehették; bár õ asszonyaikat, mint
valami hitvány némbereket, a magyarok is le szokták
dönteni. És ha egy magyar megkárosított egy kunt,
akár jószágában, akár személyében,
azonnal igazságot szolgáltattak a kunoknak, úgyhogy
más már nem mert hasonlót elkövetni. De ha egy
kun okozott kárt egy magyarnak, a magyarnak nem szolgáltattak
igazságot, és ha sürgetni merte; a
pofázásért pofonokat kapott cserébe. És
így a nép és a király között
gyûlölködés keletkezett.
4. Béla király és a magyarok közötti
gyûlölködés második oka
Noha némi kitérõt teszek, mégis megteszem, hogy
az olvasók megértsék, és akik hallják,
jól megismerjék Magyarország pusztulásának
alapokát.
Aztán sietve visszatérek megkezdett tárgyam
írásba foglalásának folytatásához.
Amikor ennek a Bála királynak az atyja, a jó
emlékû András király5 megfizette
tartozását a halálnak, a király az ország
fõembereivel és nemeseivel tüstént
Székesfehérvár városába ment, és
amikor itt - miként szokás - az esztergomi érsek a
királyi koronával megkoronázta, bárói
közül néhányat, akik vele szemben atyja
pártján állottak, számûzetésbe
kényszerített; másokat - akiket tudott -
börtönbe vetett; a fõbb méltóságok
közül pedig egy személyt, Dénes nádort
megfosztotta a szeme világától.6 Ugyanitt hozott bizonyos
határozatokat, és elrendelte, hírdessék ki, hogy
az országot meg kell tisztítani a gonosz emberektõl,
akikben nagy volt a sokasága. Hogy a bárók vakmerõ
merészségét visszaszorítsa, elrendelte, hogy
ha valaki a bárók közül az õ
jelenlétében le mer ülni valamilyen székre -
kivéve a hercegeket, érsekeket és
püspököket -, bûnhõdjék megérdemelt
büntetéssel. Ugyanakkor elégettette a bárók
székeit, amennyit meg tudott találni. Nem csekély
csapásnak tartották ezt a számûzöttek rokonai
és az elfogottak barátai, akik a maguk jövõjét
is féltették.
Innét támadt közöttük a megbotránkozás.
5. A gyûlölködés harmadik oka innét
származott
Ezenkívül a nemesek keserû szívvel mondogatták,
hogy amikor õket vagy elõdeiket a királyok gyakorta
hadjáratba küldték az oroszok, kunok, lengyelek és
mások ellen, és ott némelyek kardtól pusztultak
el, némelyek éhhalált haltak, némelyek
börtönbe vettettek, némelyek pedig különféle
kínzóeszközökkel gyötrettek, a királyok,
akik az idõben létek, a visszatérõknek vagy a
foglyok rokonainak kártérítésül és
megfelelõ jutalomként falvakat, birtokokat és ingatlanokat
adományoztak örök birtoklásra.
Ez pedig nemcsak nem adott nekik semmit, hanem a már odaadományozott
birtokokat is visszavette, a saját jogkörébe és
tulajdonába anélkül, hogy az illetõ polgári
jogainak valamilyen fokú elvesztésére itéltetett
volna. Ez az a fájdalom, ez az a kard, amely átjárta
a magyarok lelkét.
Azok ugyanis, akik gazdagok és hatalmasok volta, és akiket
féktelen sokaság kísért, alig tudták magukat
eltartani.
6. Béla király és a magyarok közötti
gyûlölet negyedik oka
Nagyon gyakran panaszkodtak amiatt is, hogy a király az ország
szokásjoga ellenére és az õ elnyomásukra
saját akarata szerint elrendelte, hogy a nemesek, bármily
kimagasló rangúak is, nem indíthatják el peres
ügyeiket az õ udvarában, és nem mondhatják
el neki dolgaikat élõszóval, hanem kérvényeket
kell benyújtaniuk a kancellárokhoz, és tõlük
kell ügyük befejezését várniuk.7 Emiatt
számosan oly sokáig tartózkodtak az udvarban a
legcsekélyebb ügy miatt, hogy kénytelenek voltak a
kiadások fejében lovaikat és más holmijukat eladni,
és sokszor ügyük elintézése nélkül
kellett távozniuk. Mert - ahogy mondogatták - a kancellárok
egyeseket elnyomtak vagy felemelte, ahogy éppen
kívánták, hiszen a királlyal csak az õ
felkeresésük után lehetett beszélni. Ezért
általában és nyíltan azt vallották az
emberek, hogy ezek az õ királyaik, és azt mondogatták,
hogy nincs is nekik más királyuk.
7. A gyûlölködés ötödik oka innen keletkezett
Egy másik dolgot is mondogattak, ti. azt, hogy mellõzve
tanácsukat vagy éppen annak ellenére, az õ
elnyomásukra és megszégyenítésükre
hozta be a kunokat. Ez abból is nyilvánvaló volt, hogy
amikor õk hívásra vagy hívatlanul a királyi
udvarba mentek, nem volt alkalmuk a királyt látni, hacsak nem
távolról és csupán tolmács útján
volt lehetõségük vele beszélni, ha a legutolsó
kun jött oda, azonnal nyitva állt elõtte az ajtó,
és be is léphetett; és a kunokat mind az
üléseken, mind a tanácskozásokban és mindenben
a magyarok elé helyezte a király. Emiatt akkora
méltatlankodás élt bennük, hogy elviselni is alig
tudták; és bár nem mondták ki, nem voltak hozzá
jó szívvel és lélekkel, s nem is forgattak
elméjükben békés gondolatokat õiránta.
8. Felelet a gyûlölködés elsõ okára
A király párthívei és azok, akik a királynak
kedveztek, mindenben igyekeztek õt igazolni, és az
elõadottakra egyenként így feleltek.
A kunok bejövetele után, amikor hitelt érdemlõ
emberei útján a királynak tudomására jutott,
hogy a magyarok sérelmeket szenvednek a kunok miatt, a király
összehívta fõembereket, bárókat, ispánokat
és az összes kunokat a Tisza környéki
Kõmonostornál,8 és ott bölcs megfontolás
után, közös elhatározással azt a határozatot
szentesítették, hogy a kun nemeseket cselédeikkel
együtt osszák szét Magyarország egyes
tartományaiba, és mindegyikük a nekik kijelölt
tartományban tartózkodjon, és így, mivel nem
lesznek sokan együtt, nem tudnak sérelmet okozni a magyaroknak,
és ha a kun a magyart vagy a magyar a kunt megsértené,
tegyenek közöttük egyenlõ igazságot az
ispánok, akikre ezt a királyi kegy elvesztése
büntetésének kilátásba helyezésével
rábízták. A kunoknak nagyon nem tetszett, hogy el kellett
válniuk egymástól, de így ezután senkit
meg nem sértve kóborolták be nemezsátraikkal,
barmaikkal és nyájaikkal Magyarország lakatlan
földjét. És mivel sokan voltak közöttük
szegények is, a magyarok csaknem ingyen szereztek
közülük servienseket. És így a kunok helyzete
inkább volt hasznukra, mint kárukra. Ezzel tehát meg
kellett volna szûnnie a népek rosszindulatának.
9. Felelet a gyûlöltség második okára
Ha a király atyjának halála után, amikor kezébe
vette országának kormányzását, a
fõemberek közül némelyeket vizsgálat alá
vont, és kínzásnak vetett alá, ezen a józan
eszû embernek nem kell csodálkoznia, hiszen ezen közötte
és atyja között igen gyakran lázongást és
botrányt idéztek elõ, úgyhogy igen sokszor
egymás ellen akartak már harcolni, errõl meg arról
az oldalról is katonaságot gyûjtve, ha a
középúton járók a
békeszövetséget meg nem újították
volna közöttük. Ha maga a király atyja udvarába
ment, egyáltalán nem adták meg neki a tiszteletet, sõt
- ha tehették - arra törekedtek, hogy õt szóval
és tettel megalázzák, ezt tagadni nem lehet. Aztán
meg az atya és fiai élete ellen gonosz módon
összeesküdtek, hogy õket karddal elpusztítva,
könnyen elnyerhessék Magyarországból - amelyet
maguk között részekre felosztottak - a nekik jutó
részt anélkül, hogy bárki feltételeket szabna
nekik. És amikor terveiket nem tudták megvalósítani,
más, még hitványabb dolgot eszeltek ki.
Levelet küldtek bizonyos szerzõdési feltételekkel
Ausztria hercegének, és ebben megígérték
Frigyes római császár úrnak, hogy neki adják
az ország koronáját és Magyarországot.9
De a hírnököt elfogták az úton, és
a levéllel együtt a király elé
állították. És ha õ életben hagyta
ezeket, könyörületességgel járt el velük
szemben, ami magasztossá teszi az ítéletet. Elrendelte,
hogy az országot meg kell tiszítani a gonosz emberektõl,
de vajon mi méltánytalanság volt ebben? Vajon az uraknak
egyenlõeknek kell lenniük az alattvalókkal? A magyarok
tehát nem voltak igazságosak ebben a tekintetben.
10. Felelet a gyûlölködés harmadik okára
A gyûlölködés harmadik okát illetõen
a következõképpen mentegették a királyt.
Mindenki elõtt ismeretes, hogy Magyarországnak hetvenkét
vármegyéje van. Ezeket Magyarország királyai
érdemeket szerzett embereknek adományozták, de vissza
is vehették a birtokok jogainak sérelme nélkül
Ezekbõl a vármegyékbõl származott
pompájuk, gazdagságuk, birtokuk, hatalmuk, felségük
és erõsségük. Ámde némely
elõdeiknek tékozlása következtében a
vármegyék fölötti birtokjoguk annyira megkisebbedett,
hogy a személyek érdemeit vagy érdemtelenségét
meg sem vizsgálva, örök birtokként nekik
adományozták a vármegyékhez tartozó
birtokokat, falvakat és fekvõségeket, aminek
következtében az ispánok nem rendelkeztek emberekkel,
és amikor kivonultak, a vármegyék jogainak
megnyirbálása következtében egyszerû
vitézeknek gondolhatták õket. Akik viszont hatalmasabbak
volta, mint a tárnokmester, akit kamarásnak is mondanak,
továbbá az étekfogó, a pohárnok, a
lovászmester és a többiek, akik az udvarban
tisztségekkel rendelkeztek, ezekbõl annyira megzsírosodtak,
hogy a királyokat semmibe vették. Ez pedig, mivel helyre akarta
állítani a korona hatalmát, amely csaknem
jelentéktelenné vált, igyekezett a helytelenül
elidegenített birtokokat mind az ellenfeleitõl, mind a
párthíveitõl a vármegyék
joghatóságába és birtokába visszajuttatni,
bár ez sokaknak nem tetszett. Bár senki ellen nem követett
el jogtalanságot, és mindenben a saját jogával
élt, mégis a királyi javakból megfelelõ
jutalmat adott azoknak, akik jól és hûségesen
szolgálták. Ezért, mivel csak jogával élt,
meg kellett volna szûnni a magyarok rosszindulatának.
11. Felelet a gyûlölködés negyedik okára
Mivelhogy a sokféle különbözések és a
különbözõ szokások következtében
egész Magyarországnak nem volt egységes formája,
és mivel a király minden erejével reformokra
törekedett, és e súlyos ügyekkel elfoglalva nem volt
képes az egyes emberek számára jóindulatú
meghallgatást biztosítani, gondos megfontolás után
azt a határozatot hozta, hogy az ország lakosainak
ügyes-bajos dolgait a Római Kúria mintájára
kérvényezés útján kell udvarában
elintézni. Meghagyta tehát kancellárjának, hogy
a könnyû és egyszerû ügyeket maguk
intézzék el, amilyen gyorsan csak lehet, és csak a fontos
és nehéz ügyeket terjesszék eléje
meghallgatásra.
Ezt azért tette, hogy az ügyek gyorsan kellõ
elintézést nyerjenek. De a rosszakaratú emberek azt,
amit az elnyomottakon való könnyítés
céljából talált ki, elcsavarták helytelen
útra, és hazug módon a kákán is csomót,
a tojásban szõrszálat kívántak találni.
12. Felelet a gyûlölködés ötödik okára
Azt is igyekeztek bizonyítani, hogy teljesen hamis azaz
állítás, hogy a király a kunokat a magyarok
elnyomására és irántuk való
gyûlöletbõl hozta be. Ellenkezõleg, csupán
azért tette, hogy az Isten nevének tisztelete gyarapodjon
Magyarországon az õ idejében és így, ha
történetesen háborút kellene viselnie
ellenségeivel szemben, ezek ellen segítségükkel
nagyobb erõvel és keményebben harcolhasson. Ha pedig
a kunokat nagyobb megbecsülésben részesítette,
mint a magyarokat, azt nem vehették rossz néven, és
nem is kellett volna rossz néven venniük. Mert úgy illett
a királyi méltósághoz, hogy a behozott
vendégeket megbecsülésben részesítse,
legfõként azért, mivel ezt esküvel meg is
ígérte nekik, és mivel azok követni kezdték
õt hitében. És mivel a magyarok
gyûlölködõk voltak velük szemben,
Magyarországon csak a király volt a védelmezõjük.
Kuthent, a kunok királyát ugyanis a király, igen sokan
másokat meg az ország fõemberei kereszteltettek meg,
úgyhogy ezek már házasságot is kötöttek
magyarokkal. És ha a király nem kedvezett volna nekik, nem
maradtak volna meg Magyarországon.
Meghallgatva pedig azt, amit az egyik és másik oldalról
is elõadtak, az író az ügyet nem zárja le;
döntse el a kérdést az olvasó az
igazságosság segítségével, ha képes
rá.
13. Betoldás az elbeszélés folytatásához
Az író, miután befejezte e közbeiktatott részt,
tollát a megkezdett tárgy folytatólagos
tárgyalására irányítja. És hogyha
egyesek mérgezett nyelvvel belé akarnak majd marni, mondván,
hogy ilyenfajta közbeiktatás nem tartozik a tárgyhoz,
és hogy jól meg lehetett volna ezek nélkül: ez
az állítás nem igaz, mivel ez a viszálykodás
volt a legfõbb gyújtóanyag ahhoz, hogy Magyarország
ilyen gyorsan tönkretétetett.
28. Béla királynak a tatárokkal vívott
szerencsétlen harca
Amikor a király, mint mondottuk, Pest városából
kivonulva, a fegyveresek nagy sokaságával a tatárok
ellen indult, azok visszatértek a falvak
felégetésébõl, és hirtelen
összegyülekezve, visszavonultak azon az úton, amelyen
jöttek. És ahogy lassan a nyomukban voltak, lassan
hátráltak amazok is színlelésbõl. És
amikor a magyarok egy bizonyos folyóhoz érkeztek, amelyet
Sajónak hívnak - amely Eger városától
nem nagyon messze folyik, és a Tiszába ömlik -, a folyón
egy hídon átkelve, megálltak, tábort
ütöttek, õröket állítottak a hídra,
hogy éjszakai õrszolgálattal õrködjenek.
A tatárok pedig a mocsaras helyen való átkelés
után a víz körül a síkságon helyezkedtek
el. És mivel a víz nagy volt és mocsaras, nem volt
hihetõ, hogy a hídon kívül bárki
átkelhessen. A király eközben buzdította
övéit, hogy férfiasan készüljenek a harcra;
és nem kevés zászlót osztott ki saját
kezûleg a fõemberek között. A magyarok pedig, bízva
sokaságukban, mindebbõl gúnyt ûztek, de a fentebb
jelzett okok miatt nem volt sem kedvük, sem lelkesedésük
a csatához. Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen
a király, és azután õk kedvesebbek legyenek neki,
mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és
csak egyeseket ér, és nem általános lesz
mindnyájuk számára; ahogy hallomásból
tudtak arról, hogy Magyarországban ilyesmi már
akárhányszor megtörtént. Ugyanis a kunok hirtelen
szoktak betörni, és az ország egy részét
elpusztították, mielõtt a magyarok
összegyülekeztek, azután pedig sietve visszavonultak. És
néha a magyarok ugyanezt tették Kunországgal. - Ámde
nem így állt a dolog! Mert ez utóbbi események
a legkevésbé sem feleltek meg az elõbbieknek. Mindamellett
minden éjjel ezer katonát állítottak fel a hadsereg
õrzésére. Minek errõl több szó? -
A tatárok nem messze a hadseregtõl találtak egy
gázlót, és egy éjszaka alatt mindnyájan
átkeltek rajta, és hajnalban a király egész
seregét körülvéve, jégesõként
kezdték lõni nyilaikat a hadseregre. A magyarok, részint
hogy meglepték, részint hogy ravaszsággal
megelõzték õket, fegyvert öltve, lóra
szálltak, de a katonák nem tudták uraikat, az urak
katonáikat megtalálni, és amikor harcba indultak,
lanyhán és egykedvûen vonultak. A
nyíllövések oly sûrûn estek, hogy a harcosokat
szinte árnyékba borították, és a nyilak
úgy repdestek a levegõben, mint ahogyan a sáskák
és szöcskék szoktak rajokban szállni.
És így, mivel a nyilazást nem tudták
megállítani, visszatértek a sereg körletébe.
A király pedig nem volt képes felállítani a
csatarendet. És ha a magyarok a sereg egy-egy részébõl
összevegyülten vonultak a harcba, a tatárok szembejöttek
velük nyilaikkal, és arra kényszerítették
õket, hogy visszavonuljanak a sereg körletébe, úgyhogy
a szerfölött nagy hõség és a hely szûke
következtében akkora fáradtság vett erõt
rajtuk, hogy a király és a kalocsai érsek, akik
aggódva rettegtek, sem fenyegetésekkel, sem
hízelgésekkel és buzdítással nem voltak
képesek harcba küldeni õket, hiszen hajnaltól
egészen délig ebben a szorongatott helyzetben voltak már.
Végre, amikor úgy látszott, hogy erejük elhagyja
õket, Kálmán herceg, a király testvére28
mindazon embereivel, akikkel ekkora szorongatott helyzetben rendelkezhetett
igen kemény ütközetet vívott a tatárokkal
a tábor egyik oldalán, harcban töltve a nap nagy
részét; de csalódott, amikor azt hitte, hogy a sereg
hátralevõ része megsegíti.
Mert azt hitték, hogy a legtöbben a tábor másik
oldalán harcba vonultak; ezek azonban nem harcba indultak, hiszen
a tatárok kissé félrehúzódva,
önként utat engedtek nekik maguk között minden
nyíllövés nélkül.
Ezért egyre több és több magyar vonta ki magát
a seregbõl, felhasználva ezt az utat. És minél
többen vonultak el itt, annál szélesebb utat hagytak nekik
a tatárok. És ebben a nagy ütközetben sem lárma,
sem egy szó nem volt közöttük. És amikor a
király azt hitte, hogy az ütközetbe mennek, ezek inkább
elszökdöstek, semhogy a harcba mentek volna. A tatárok pedig
a király csapatára várakozva, nem mozdultak. És
amikor már több oldalon is nyitva állt az út a
királyi csapat elõtt, a király anélkül,
hogy felismerték volna, utat talált az erdõ felé.
Kálmán herceg pedig a sereg egy másik vonalán
eredt útnak, és éjjel-nappal váltott lovakon
megeresztett gyeplõvel sietett a már említett Pest
felé, a dunai révhez, nem is az országúton, amelyen
a magyar nemzet bukdácsolt, hanem úttalan utakon. És
bár a vár polgárai arra kérték, hogy maradjon
ott addig, amíg hajókat készítenek az
úrasszonyok, feleségeik
átszállítására, mégsem tudták
õt visszatartani, sem erre rávenni; azt mondta ugyanis, hogy
mindenki önmaga gondoskodjon magáról. Az
üldözõk megérkezésétõl félve
ugyanis azonnal átkelt egyedül, és Somogyba futott egy
bizonyos helységig, amelynek Segesd a neve.29 És bár
Pest polgárai háznépükkel együtt siettek az
átkeléssel, mégis közben meglepték õket
a tatárok, és akik nem fulladtak a Dunába, azok kard
által pusztultak el.
29. A pécsi püspök menekülése
Bertalan pécsi püspök30 pedig, amikor látta a sereg
pusztulását, és megfigyelte, hogy a tatárok
közül néhányan megrohamozzák a sereget, és
a tábort több helyen felgyújtják,
hasonlóképpen nem az országúton, hanem a
mezõkön keresztül futásnak eredt sok
katonájával. És amikor a tatárok közül
néhányan vágtában utánuk hajszolták
lovaikat, váratlanul rájuk tört László
ispán,31 aki katonáival kibontott zászlók alatt
a királyhoz igyekezett, semmit sem tudva a történtekrõl.
A püspök, megismerve a magyar zászlókat, odakanyarodott
az ispánhoz, a tatárok pedig, amikor észrevették
a sokaságot, visszahúzódtak, és másokat
igyekeztek üldözõbe venni. És így az ispán,
a püspökkel együtt elvonulva, kimenekült a kezük
közül.
30. A fent említett ütközetben megölt
püspökökrõl és más egyháziakról
Mind a Pest felé vezetõ széles úton
menekülõk között, mind a seregnél maradók
között oly nagy volt a mészárlás, annyi ezer
ember pusztult el, hogy azt felbecsülni sem lehet, és hitelt
sem adhatunk egykönnyen az errõl beszélõknek a
felmérhetetlen veszteség miatt. Mégis az egyháziak
közül a fõbbek, akik elestek: Mátyás esztergomi
érsek, akit a király részint hûsége miatt,
részint mivel együtt nevelkedtek, a leginkább kedvelt,
és akinek tanácsaival a fontos ügyekben nagy bizalommal
élt; Ugolin kalocsai érsek, aki a legnemesebb
nemzetségbõl származott és aki mellõzve
a jelentéktelen ügyeket, a nagy és fontos világi
ügyeket intézte; õ volt az, aki iránt a magyar
nemesek bizalommal viseltettek, és aki révén
lélegzethez jutottak; õ volt az, akivel szemben a fõemberek
és a középrendûek alázatosakká
váltak belé vetett bizalmuk miatt. György gyõri
püspök, aki erkölcseiben nemes volt és jártas
a tudományokban; Rajnald erdélyi püspök; a nyitrai
egyház püspöke, aki dicséretes életû
férfiú volt, és erkölcseinek
tisztességérõl ismeretes; Miklós szebeni
prépost, a király alkancellárja, aki nemes
szülõktõl származott, és aki, mielõtt
a halál kényszerének alávetette volna magát,
a fõbb tatárok egyikének fejét vette; Eradius
bécsi fõesperes; Albert magiszter, esztergomi fõesperes,
aki jogi vizeken evezve, megérdemelte, hogy mint vezetõ
másokat erre tanítson.32 Testüket rettenetes pallosokkal
úgy összekaszabolták, hogy amazok elvonulása
után, bár sokat keresték, semmiképp sem tudták
megtalálni. A halandók közül senkinek sem lehet biztos
értesülése a nagyobb és kisebb rendû
világiak számáról, akik belefulladtak a mocsarakba
és vizekbe, vagy akiket a tûz emésztett meg, vagy kard
által pusztultak el. Mert mezõkön és az utakon
sok halandónak a teste feküdt, némelyik levágott
fejjel, némelyik darabokra szabdalva, a falvakban és
egyházakban pedig, amelyekben menekülést kerestek,
összeégve. Ez a vész, ez a pusztulás, ez a romlás
foglalta el kétnapi járóföldre az utakat, és
az egész föld vértõl vöröslött.
És úgy feküdtek a testek a földön, mint a
legelészõ marhák, juhok és sertések
csordái a pusztán vagy az építkezésekhez
kifaragott kövek a kõbányában. A víz kapta
a halandók vízbe fulladt testét; ezeket a halak, a
férgek és a vízimadarak falták fel. A föld
azok felett a testek felett nyerte el az uralmat, amelyek a mérgezett
lándzsáktól, kardoktól és nyilaktól
hullottak el; ezeket vérüktõl veres égi madarak
és a fogakkal rendelkezõ szelíd és vadállatok
rágták össze harapásaikkal gyalázatos
módon, egészen a csontokig. A tûz azokat a testeket kapta
meg, amelyek az egyházakban és falvakban elégtek.
Néha el is oltották a tüzet az ilyenféle
égetésbõl származó zsiradékok.
Ezek nem enyészhettek el rövid idõ alatt. Mert találni
lehetett sok helyen még igen hosszú ideig megfeketedett, de
el nem enyészett bõrrel bevont csontvázakat, mert az
ilyenek az állatoknak nem szolgáltak kedvelt étekül,
csak akkor, ha másféleképpen mentek tönkre. Mivel
pedig az összes testek átmentek a három elem birtokába,
lássuk, mit hagytak meg a negyedik elem számára. Tehát
a levegõnek, amelyet a negyedik elemnek tartanak, adta át a
másik három az összes testek bûzét, és
a levegõ a bûztõl annyira megromlott és
megfertõzõdött, hogy azok az emberek, akik sebeiktõl
félholtan a mezõkön, utakon és erdõkben
maradtak, és akik talán még élhettek volna, a
levegõ szennyezettsége miatt kilehelték lelküket.
Így ebbõl a kegyetlen pusztulásból a levegõ
is részesült. Mit mondjunk ennyi sok embernek - akik részint
az ütközetben, részint menekülés közben
estek el - aranyáról, ezüsjérõl,
fegyvereirõl, ruháiról és más
vagyonáról? A lovak nyereggel, zablával, de rajtuk
ülõk nélkül a mezõkön és berkekben
futkároztak, és a zaj miatt annyira megvadultak, hogy szinte
eszeveszettnek látszottak, és a rémült
állatoknak, mivel gazdáikat nem tudták megtalálni,
vagy kardtól kellett elpusztulniuk, vagy alávetni magukat idegenek
uralmának. Nyerítésüket sóhajtozásnak
és sírásnak tarthatta volna az ember. Az ezüst-
és aranyedények, a selyemruhák és más,
az emberek számára hasznos dolgok, amelyeket a
menekülõk a mezõkön és erdõkben
dobáltak el, hogy gyorsabb meneküléssel kikerüljenek
üldözõik kezeibõl - még csak
összegyûjtõkre sem találtak. A tatárok csak
az emberek legyilkolását szorgalmazták és úgy
látszott, hogy a zsákmánnyal a legkevésbé
sem törõdnek.
31. Hogyan osztották fel a tatárok a gyõzelem után
a zsákmányt, és hogyan írtak hamis leveleket
a király pecsétjének megtalálása után
Miután ekkora hadsereg fölött gyõzelmet és
diadalt arattak, és nagy tülekedéssel belefogtak a préda
visszaszedésébe, miután a vérrel bemocskolt
ruhákat, lovakat, a kiömlött vérttõl
vöröslõ aranyat és ezüstöt
kõrakásokként vagy gabonaasztagokként
egybehordták, az uruk és a tatárok elõkelõbbjei
összejöttek az osztozásra és az elosztásra.
Az ezután következõ osztozáskor megtalálták
a király pecsétjét a kancellárnál33 -
akinek a fejét rettenetes karddal elválasztották a
testétõl -, és már biztosak voltak az ország
felõl; attól való féltükben, hogy a népek,
meghallva a király vereségét, elszökdösve
elmenekülnek, figyelje meg atyaságod, milyen ravaszsággal
jártak el.
Elõször is az egész Dunán túli34
Magyarországot felosztották, és a tatárok fõbb
királyai közül mindegyiknek, aki még nem jött
be Magyarországba, tulajdonába adták az õt
megilletõ részt, megküldvén nekik a híreket
és azt, hogy siessenek, mivel már nem áll
elõttük semmilyen akadály. És néhány
magyar egyházi emberrel, akiket életben tartottak, írattak
a Magyarországon lakozó fõembereknek és
közrendûeknek a király nevében sok hamis levelet
ilyen formában: Ne féljetek a kutyák
vadságától és dühétõl, és
otthonaitokból ne merészeljetek kimozdulni; ugyanis, bár
bizonyos elõre nem látható körülmények
miatt elhagytuk mind a tábort, mind sátrainkat, mégis
Isten kegyelmébõl lassanként igyekszünk azokat
visszaszerezni és újból vitézi ütközetet
vívni velük; ezért csak imádkozzatok, engedje meg
nekünk a könyörületes Isten, hogy összezúzzuk
ellenségeink fejét." Ezt a levelet némely magyarok,
akik már hozzájuk csatlakoztak, széthordták a
címzetteknek; ezt tett tönkre engem és egész
Magyarországot. Mert annyira hitelt adtunk e levél
valódiságának, hogy bár nap-nap után az
ellenkezõjét tapasztaltuk, mégis, mivel az országot
váratlanul érte a háborús zavargás, nem
tudtunk a hírek megismerésére hírszerzõket
küldözgetni, és így nem értesülhettünk
az ellenkezõjérõl. És így az elfoglalt
Magyarország nem találhatta meg a menekülés
útját.
De mivel a király ügyét nem tárgyaltuk,
térjünk vissza az õ elõhaladására,
helyesebben szólva, eltávozására.
Jegyzetek:
5 II. Endre (uralkodott 1205-1235).
6 Az esztergomi érsek ekkor Róbert (1226-1239); a fõbb
számûzöttek:
Barc fia Miklós volt nádor, Miklós fia Miklós
kincstartó, Keán-nembeli Gyula fia László
országbíró; börtönben halt meg Keán-nembeli
Bán volt nádor; megvakították Dénes fia
Dénes volt nádort.
7 Korábban minden nemes közvetlenül a királyhoz
fordulhatott kérelmével vagy peres ügyével; IV.
Béla újítása volt, hogy ezt most írásban
kellett benyújtani. A közvetve az írni-olvasni tudás
komoly elterjedtségére utaló újítás
heves ellenzésbe ütközött, 1267-ben IV. Béla
vissza is vonta rendelkezését.
8 Kõmonostor nem a Tisza, hanem a Duna mellett volt Szerém
vármegyében, nem messze Péterváradtól.
9 II. (Harcias) Frigyes, Ausztria hercege (uralkodott 1230-1246); ii. Frigyes
német-római császár (uralkodott 1212-1250). Rogerius
összekeveri õket: a magyarok ellen az osztrák herceg vezetett
hadjáratokat.
28 Kálmán herceg (1208-1241), IV. Béla öccse,
korábban Halics királya.
29 Kaposvártól nyugatra.
30 Bertalan 1219-tõl 1251-ig volt pécsi püspök.
31 Kán-nembeli Gyula fia László, somogyi
ispán.
32 Mátyás 1240-tõl volt esztergomi érsek, Gergely
(és nem György) 1223-tól gyõri püspök,
Rajnald 1222-tõl erdélyi püspök, Jakab 1221-tõl
nyitrai püspök, Miklós 1240-tõl fogva királyi
alkancellár, szebeni prépost. A másik kettõrõl
nem tudunk többet, mint amit Rogerius ír róluk.
33 Helyesebben a már említett Miklós szebeni
prépostnál és alkancellárnál. A
kancellári tisztet ebben az idõben ugyanis Benedek
székesfehérvári prépost, majd kalocsai,
végül pedig esztergomi érsek viseli haláláig,
1261-ig.
34 A Dunán túl" ekkoriban a Duna-Tisza közét
jelentette.
Forrás:
A tatárjárás emlékezete. Szerkesztette: Katona
Tamás.
Magyar Helikon, 1981, 113-119, 129-133.
Fordította: Horváth
János
SPALATÓI TAMÁS: A SALONAI ÉS SPALATÓI
FÕPAPOK TÖRTÉNETE
[részlet]
36. fejezet
A tatár veszedelemrõl
András magyar király fia: Béla már
ötödik, Garganus pedig második éve uralkodott, amikor
a mindent elpusztító tatár nép Magyarország
határaihoz közeledett.1 Ennek a népnek félelmetes
híre már évekkel ezelõtt szétterjedt a
világon, amikor kelet felõl jövet elpusztítottak
minden útjukba esõ országot, egészen a rutének
földjéig. De amikor a rutének hõsiesen
szembeszálltak velük, nem folytathatták további
elõnyomulásukat. Bár sokszor megütköztek a
rutén népekkel, és sok vér ömlött ki
mindkét részrõl, végül és a rutének
messzire visszaûzték õket. Ezért aztán
elkerülték a rutén földet, és észak
tartományai járták keresztül-kasul, ahol is harcolva
húsz vagy annál is több évig tartózkodtak.
Mikor aztán seregeik megsokszorozódtak, fõleg kun, de
sok más legyõzött néppel is, újra
visszatértek a ruténekhez. Elõször a keresztények
nagy városát, Susdált szállták meg, s
a sokáig körülzárt várost nem annyira
erõvel, mint inkább csellel vették be, majd
feldúlták, a királyt, Györgyöt pedig
népének nagy részével együtt
megölték.2 Ekkor indultak Magyarország felé,
pusztítva mindent, ami útjukba esett. Ebben az idõben,
tudniillik az Úr megtestesülésének 1241.
évében, október 6-án vasárnap, ismét
napfogyatkozás volt, elsötétedett az egész
égbolt, és iszonyatos rémület szállt meg
mindenkit, mint a három évvel ezelõtti
napfogyatkozáskor is történt, amint azt föntebb már
említettük.3 Amikor tehát a tatár nép
közeledtének rémületes híre a magyarok
füléhez eljutott, azt csak valamiféle tréfának
vagy alaptalan mendemondának fogták fel egyrészt
azért, mert az efféle hírek már sokszor bizonyultak
valótlanoknak, másrészt meg azért, mert a hatalmas
hadseregükben túlontúl megbíztak. Pedig a hosszú
békében már elpuhultak, a tábori élet
szigorától elszoktak, kizárólag a testi
örömöknek éltek, s a lomha tétlenségben
elerõtlenedtek. Mert bizony a mindenféle jóban
dúskáló és termékeny magyar föld
lehetõvé tette fiainak, hogy a nagy bõség miatt
mértéktelenül elmerüljenek az élvezetekben.
Ugyan mi más is volt az ifjúság gondja, mint
üstökét fésülgetni, bõrét tisztogatni,
férfias öltözködését asszonyi
piperészkedésre változtatni? Egész napjaikat
rafinált lakomákkal vagy puhány játszadozásokkal
töltötték, éjszakai alvásukat még kilenc
órakor sem igen tudták befejezni. Mivel minden idejüket
árnyas ligetekben és kies réteken
töltötték feleségükkel, a csaták
zajáról nemigen töprenghettek, mint akik nap mint nap
nem a komoly dolgokra, hanem csak a játékokra gondoltak; akik
viszont józanabb gondolkodásúak voltak, azok a gyászos
hírek hallatára megriadtak, és félni kezdtek
a romlást hozó nép betörésétõl.
Ezért a királyt és a fõembereket
állandóan figyelmeztették és sürgették,
hogy elõzzék meg ezt a nagy veszedelmet, nehogy
óvatlanságuk miatt ez az istentelen nép egy esetleges
hirtelen betöréssel még nagyobb bajt zúdítson
rájuk. A hangos zaklatások végre hatottak a királyra,
és elindult a határ felé, elment azokhoz a hegyekhez,
amelyek Ruténia és Magyarország között
húzódtak egészen a lengyel határig. Ott
körüljárva megszemlélt minden könnyebben
járható hágót, óriási
erdõrészletek kivágatásával hosszú
csapdákat készíttetett, a keresztbe fektetett fákkal
eltorlaszoltatta mindazokat a helyeket, amelyek könnyen
járhatóaknak látszottak. És ekkor visszatérve
küldötteivel, összehívatta országa valamennyi
fejedelmét, zászlósurát és
fõemberét, majd a magyar hadsereg minden erejét egy
helyre vonta össze. Megérkezett teljes haderejével
testvére, Kálmán király, megjöttek
Magyarország fõpapjai is, akik nem lévén
megelégedve azzal, hogy az egyház mérséklõ
követelménye szerint szerény cselédséget
tartsanak, a vagyonuk nagyságának megfelelõen hatalmas
katonai erõket vonultattak fel. Megjelent Mátyás,
esztergomi, megjött Ugrin, kalocsai érsek; magukkal hozták
püspökeiket, akiket viszont prelátusok és szerzetesek
követtek nagy számban, összegyûlve mind a királyi
táborban, mint az áldozati bárányok.4 Akkor
aztán általános tanácskozásba kezdtek,
nem kevés napot vitatkozva arról, hogy hogyan lenne
ésszerûbb szembeszállni a közeledõ
tatárokkal. S mivel a vélemények teljesen megoszlottak,
képtelennek voltak valamiféle közös tervben megegyezni.
Egyesek a roppant félelem miatt azt javasolták, hogy egy ideig
nem kell velük megütközni, mint általában a
mindenre elszánt barbárokkal, akik nem az uralomvágy,
hanem a zsákmányszerzés céljából
kóborolják be harcolva a világot. Mások viszont
balgatag biztonságérzetükben elbizakodva azt mondták:
sokaságunknak puszta megmutatásával azonnal meg kell
õket futamítanunk. Így aztán, akiknek már
a közelükben ólálkodott a halál, nem tudtak
egy tervben sem megegyezni. Míg tehát õk
tanácskozásukkal késlekednek, és a fellegekben
járva húzzák-halasztják az idõt, íme,
váratlanul hírnök száguld a királyhoz, és
határozottan kijelenti, hogy a tatár nép tengernyi
sokasága már beözönlött az országba,
és már nincs is nagyon távol. Akkor a király
és az ország nagyjai abbahagyták a tanácskozást,
és kezdtek készülõdni a harcra: a hadosztályok
élére vezért állítottak, a nagyobb harci
egységeket összevonták. Esztergom mellõl elmozdulva,
átkeltek a Dunán, és Pest felé mentek, amely
igen nagy helység volt. Tehát a nagyböjt napjai már
majdnem elteltek, amikor úgy húsvét táján5
a tatár hadsereg egész tömegével betört
Magyarországba. Volt pedig nekik negyvenezer fejszésük,
akik a sereg elõtt járva, erdõket irtottak, utakat
egyengettek, és mindenféle akadályt elhárítottak
a bevonulók elõl. Ezért aztán azokon a torlaszokon,
amelyeket a király készíttetett, olyan könnyedén
keresztülmentek, mintha nem is hatalmas fenyõkbõl és
tölgyfákból lettek volna nagy tömegében
összehordva, hanem csak hitvány kórókból
odakészítve, s olyan rövid idõ alatt
összetörték és felégették õket,
hogy átkelésüket a legcsekélyebb mértékben
sem akadályozták. Mikor pedig az ország elsõ
településeihez értek, kezdetben nem mutatták ki
kegyetlenségük teljes vadságát, mert
keresztülnyargalva a falukon, zsákmányt szedtek ugyan,
de az egészet tekintve nem okoztak nagy károkat. Hadseregük
élén két testvér vezérkedett, az
idõsebbet Bathnak, a fiatalabbat Kajdánnak hívták.6
Maguk elé küldtek egy kisebb lovascsapatot, ezek a lovasok
aztán a táborhoz közeledve és többször
is feltünedezve, csatára ingerelték a magyarokat, azt
akarták ugyanis megtudni, vajon a magyaroknak van-e bátorságuk
ellenük kiállni. A magyar király pedig megparancsolta
válogatott vitézeinek, hogy vonuljanak ki ellenük, akik
miután felfegyverezték és kellõen hadrendbe
állították osztagaikat, megkezdték ellenük
a kivonulást. A tatár csapat azonban nem várta be a
kézi harcot, szokása szerint nyilakat szórva az
ellenségre, sebes nyargalással elvágtatott. Akkor a
király, mintegy a futók hátvédjeit
üldözve, egész hadseregével a Tisza vizéig
nyomult elõre, azon átkelve, mintha az ellenséges csapatokat
már országa határain túl ûzné,
vidáman eljutott egy másik folyóhoz, a Sajóhoz.
A tatárok egész sokasága azonban tábort
ütött a folyó túlsó oldalán,
elrejtõzve a sûrû erdõben, ezért aztán
a magyarok teljes egészükben nem láthatták õket,
hanem csak úgy félig-meddig, egyes részeiket. Mikor
a magyarok látták, hogy az ellenséges hadak a folyón
túl megszállottak, õk is tábort ütöttek
a folyón innen. Ekkor a király úgy rendelkezett hogy
ne szanaszét, hanem összetömörülve üssék
fel sátraikat. Úgy rendezõdtek el tehát, mintha
valamilyen szûk karámban volnának mindnyájan,
körös-körül állítva szekereiket és
pajzsaikat, mintegy a tábor védelméül. A sátrak
tehát úgy összezsúfolódtak, a
sátorkötelek úgy összefonódta,
kölcsönösen úgy összebogozódtak, hogy az
út teljességgel be volt hálózva, a táborban
nem is lehetett járni-kelni, olyanok voltak, mintha mindnyájukat
valamiféle háló tartaná fogva. Ezt tartották
a magyarok erõs védelemnek, pedig legfõképpen
ez okozta vesztüket. Akkor Bath, a tatár sereg fõvezére
fölment egy dombra, gondosan megszemlélte a magyar hadsereg
egész elhelyezkedését, és visszatérve
övéihez, így szólt : Örvendezzünk,
társaim, mert bár nagy annak a népnek a száma,
mégsem menekülnek ki kezeink közül, mert
rövidlátó tanács kormányozza õket.
Láttam ugyanis, hogy nyáj módjára valamiféle
szûk akolba vannak berekesztve." Akkor aztán még azon
az éjszakán elrendezte egész seregét, kiadta
a parancsot, hogy a hidat támadják meg, mely a magyarok
táborától nem messze a folyó két partját
kötötte össze. Egy rutén szökevény azonban
a királyhoz futott, és jelentette neki, hogy ezen az
éjjelen át fognak jönni hozzátok a tatárok;
legyetek hát óvatosak, nehogy esetleg hirtelenül és
váratlanul rohanjanak rátok". Akkor Kálmán
király fegyveres csapataival kivonult a táborból, õt
Ugrin érsek követte seregével egyrészt azért,
mert õ maga is harcias férfi volt, másrészt meg
azért, mert a harcot mindenkor készségesen és
bátran vállalta. Éjfél tájban meg is
érkeztek a hídhoz, és íme, az ellenség
egy része már át is kelt rajta. Mikor a magyarok
meglátták õket, tüstént rájuk rohantak,
és velük elég vizézül harcolva,
legtöbbjüket megölték, másokat meg a hídhoz
szorítva, a folyóba fullasztottak. S miután a
hídfõhöz õröket állítottak,
nagy ujjongással visszatértek övéikhez. A magyarokat
tehát a diadalmas esemény igen nagy örömmel
töltötte el, s mintha már kivívták volna a
végsõ gyõzelmet, lerakták fegyvereiket, és
egész éjjel mivel sem törõdve aludtak. A tatárok
azonban a hídfõre hét hadigépet
állítottak, s a magyarok õreit jó messzire
elûzték, mert hatalmas köveket dobáltak
feléjük, meg a nyílvesszõik is állandóan
záporoztak rájuk. Miután tehát az õröket
így megfutamították, egy részük a hídon
jött át szabadon és nyugodtan, más részük
pedig a folyó gázlóin. És íme,
hajnalhasadtára a tatárok egész sokasága
szétterült már a mezõségen. Az õrök
pedig a táborba futva nagy lármát csaptak, de alig
bírták felverni a gondtalanul mély álomba
merült embereket. Végre a szomorú hír hozói
felébresztették õket, de nem a fegyvereik után
kaptak serényen, nem a lovaikra pattantak, nem az ellenség
ellen vonultak, amint azt ebben a nagy veszedelemben tenniük kellett
volna, hanem nagy lassan kikászálódva ágyaikból,
szokásukhoz híven inkább a hajukat kezdték
fésülgetni, karpereceiket csatolgatni, arcukat mosogatni, a
megvívandó csatára pedig jóformán nem
is gondoltak. Kálmán király azonban és Ugrin
érsek meg a templomosok csapatának egyik mestere7 nem gondtalan
alvásnak adták át magukat, mint a többiek, hanem
amint az a serény férfiakhoz illik, az egész
éjszakát fegyverben és ébren
töltötték, s amikor a lármát meghallották,
azonnal kirohantak a táborból. Aztán felöltve harci
fegyvereiket és egy csapatba tömörülve, bátran
az ellenséges hadsorok közé rohantak, és egy ideig
hõsiesen harcoltak ellenük. De mivel igen kevesen voltak a
tatárok végtelen sokaságához képest, akik
sáskák módjára kis csapatokban pattantak fel
a földrõl, és mert a társaik közül is
sokat elvesztettek már, visszatértek a táborba. Ugrin
pedig, mivelhogy rettenthetetlenül szókimondó férfi
volt, fennhangon kezdte a királyt hanyagságáért
korholni, majd Magyarország minden zászlósurát,
tunya gyávasággal vádolni, mert ekkora veszedelembe
kerülve, sem az életükkel nem törõdtek, sem
az ország megmentésére nem készülnek. Akik
tehát már felkészültek, azok kimentek velük;
a többiek pedig a hirtelen ijedtségtõl
kétségbeesve, mint az eszelõsök, nem tudták,
mihez kapjanak, és hová bújjanak nagyobb
biztonságért. A három említett vezér
tehát minden késedelem nélkül újra kiment
a táborból, hogy az ellenséggel megvívjanak.
Végül is Ugrin olyan hõsiességgel vitézkedett
az ellenség legsûrûbb csapatai között, hogy
õt, mint a mennykõcsapást, nagy lármával
kikerülték; hasonlóan Kálmán is meg a templomos
is az õ latin bajtársaival nagy veszteségeket okoztak
az ellenségnek, de a túlerõ rohamát már
nem bírták elviselni; Kálmán és az
érsek, súlyos sebektõl borítva, alig tudtak az
övékhez kimenekülni, a templomos azonban az egész
latin csapattal együtt elesett; a magyarok közül is sokan
elhullottak ebben az ütközetben. Reggel hét óra
tájban, íme, a tatár sereg teljes sokaságával,
mint valami tánckórus, körbefogta a magyarok egész
táborát, majd felajzott íjakkal mindenünnen
szórni kezdték nyilaikat, mások meg a tábor
gyûrûjébe tûzcsóvákat
próbáltak behajítani. Amikor a magyarok látták
hogy az ellenséges csapatok mindenfelõl
körülvették õket, fejüket és eszüket
vesztve, már nem gondoltak sem a csapataik
felállítására, sem egy általános
támadásra, hanem roppant veszedelemtõl
megrémülve, ide-oda járkáltak, mint az akolban
levõ juhok, meg akarván menekülni a farkasok
torkától. A mindenfelõl
körülözönlõ ellenség azonban nem szûnt
meg nyilakkal és dárdákkal támadni õket.
A magyarok szerencsétlen sokasága pedig, megfosztva minden
menekülési lehetõségtõl, nem tudta, mit
csináljon, mert egymással még csak nem is
beszélhettek, ki-ki csak önmagával törõdött,
és közjóról senki sem tudott gondoskodni. A
dárdák és nyilak záporával nem a fegyvereiket
helyezték szembe, hanem megfordulva, a hátukat tették
ki a csapásoknak, hullottak is mindenfelé olyan sûrûn,
mint ahogy a makk szokott potyogni a megrázott
tölgyfáról. És amikor az életben
maradásnak már minden reménye elveszett, a halál
pedig úgy tûnt, mintha tátongó torkával
mindenki szeme láttára ott járna-kelne a táborban,
a király és a herceg, elhagyva zászlóikat, a
futásban keresték menekülésüket. Akkor a
többi sokaság is, itt a gyakori haláltól
megrémülve, ott a körös-körül
harapózó lángoktól rettegve,
szívvel-lélekkel már csak a futás után
áhítozott. De amikor e roppant nagy bajból futással
akartak kimenekülni, íme, egy más, mégpedig egy
belsõ és maguk okozta veszedelemmel találták
magukat szemben. A kötelek összevisszasága, a sátrak
sûrûsége ugyanis olyan veszedelmesen akadályozta
az utakon való közlekedést, hogy amikor futva kifelé
igyekeztek, egyik ráesett a másikra, és bizony nem
tûnt kisebbnek az a veszteség, amelyet a saját
hadseregük egymás agyontaposásával
elõidézett, mint az, amelyet az ellenséges
nyílvesszõk találatai okoztak. Mikor pedig a tatárok
látták, hogy a magyarok serege futásnak ered, mintegy
kaput nyitottak elõttük, megengedve nekik, hogy távozzanak;
nem rohamozva, csak úgy lépésben követték
õket mindkét oldalon, megakadályozva, hogy erre vagy
arra szétszéledjenek. A szerencsétlen emberek kincsei,
arany-ezüst edényei, bíbor öltözékei,
számlálhatatlan fegyverei ott hevertek szanaszét az
úton, de a tatárok hallatlan kegyetlensége mit sem
törõdött a hadizsákmánnyal, a drága
kincsek egész zsákmányát semmibe véve,
csak az emberek leölésében dühöngött, egyre
jobban. Amikor ugyanis látták, hogy az út
gyötrelmeitõl kifáradva, már sem a kezüket
nem bírják kinyújtani a fegyverek után, sem a
lábukat további futásra felemelni, akkor kezdték
õket innen is, onnan is kopjáikkal leszúrni, kardjukkal
lenyakazni, nem kegyelmeztek senkinek, barmok módjára mindenkit
leöldöstek. Hullottak a szerencsétlen nyomorultak jobbra-balra,
mint télen a levelek. Végig az egész úton
hullák hevertek, rohanó patakként ömlött a
vérük, s a szerencsétlen haza földje
széltében-hosszában piroslott fiainak kiomlott
vérétõl. Akkor a nyomorultaknak azt a tömegét,
amelyet a tatárok kardja még nem emésztett el,
nekiszorították egy mocsárnak, nem engedve meg, hogy
más útra térjenek. A magyarok nagyobb része
tehát a tatároktól hajtva belegázolt a mocsárba
és ott a vízben, sárban elmerülve, majdnem mind
megfulladt. Ott pusztult el a híres-neves Ugrin; ott Mátyás,
az esztergomi érsek; Gergely, a gyõri püspök, ott
lelte halálát igen sok prelátus és pap is.
Haj, haj, Urunk Istenünk, az egyházi méltóság
viselõit, a te szolgálatodra rendelt férfiakat miért
juttattad ilyen keserves végre, ilyen hitvány zsírra
miért kárhoztattad? Bizony nagy mélység a te
ítéleted! Ó, boldogtalan nyomorultak, kegyes imáikkal,
buzgó könyörgéseikkel, a szentegyházakban
való esedezéseikkel mennyivel jobban segíthették
volna magukat és népüket, mint igazi fegyvereket öltve,
a világiak táborában való virrasztással!
Amilyen sorsra jutott tehát a nép, olyan sorsra jutott a pap
is, és akiket közös hadsereg küldött csatába,
azokat közös pusztulás juttatta bûnhõdésre.
Tehát ha valaki ki is menekült ebbõl az
örvénybõl, még akkor sem remélhette, hogy
megszabadul az õt fenyegetõ kardtól, mert az egész
vidéket sáskaként lepték el az ellenséges
csapatok, ezekben pedig nem volt semmiféle kegyelem kímélni
a legyõzötteket, irgalmazni a foglyoknak, otthagyni az
elcsigázottakat, hanem mint az erdei vadak, csak emberi vérre
szomjaztak. Akkor bizony láthattad volna, hogy a hullák hogyan
borítanak be sûrûn minden utat, minden ösvényt.
Már elmúlt a közös veszedelem elsõ napja,
de a következõk sem ígérkeztek kevésbé
kegyetleneknek. Mert amikor beesteledett, és a tatárok is
elpihentek, akkor sem nyílott szabad út a futni
szándékozóknak. Bármerre is igyekeztek az
éjszaka sötétjében, mindenütt a még
lélegzõ vagy a sebeikben nyöszörgõ
szerencsétlenek testébe botlottak. Többnyire halálos
eszméletlenségben feküdtek, mozdulatlanul, mint a
felfújt tömlõk.
Jegyzetek:
1 IV. Béla 1235 novemberében lépett a magyar trónra,
Gargano anconai nemesembert pedig 1239-ben iktatták be Spalato
podesztájának.
2 II. Jurij Vszevolodovics vlagyimir-szuszdali nagyfejedelem a tatárok
ellen 1238. március 4-én a Szity (Szura) folyó mellett
csatát vesztett, és a küzdelemben maga is elesett.
3 A napfogyatkozást Spalatói Tamás a
következõképpen írja le mûvének egy
korábbi fejezetében: Azon idõben, Urunk
születésének 1239. esztendejében, június
havának 3-án csodálatos és rettenetes
napfogyatkozás lõn: mert az egész nap elhomályosodott,
és az egész levegõ besötétedett, s az égen
a csillagok, mint éjszaka, föltûntek, és egy nagyocska
csillag ragyog vala a nap mellett nyugot felõl. S mindenkit oly
rémület lepett meg, hogy mintegy ész nélkül
kiabálva futkostak ide s tova, azt hívén, hogy a világ
vége jelen van. Péntek nap, hold újultának
harmincadik napja (azaz éppen újhold) vala, és
jóllehet azon napfogyatkozás egész Európában
látszott, azt mondják, hogy Ázsiában és
Afrikában nem volt. Ugyanazon esztendõben üstökös
csillag is látszott, mely az éjszaki tájon, mintegy
Magyarország fölött csügg vala, és ott marada
több napon át, s eléggé nagy csoda dolog
elõjelének tetszik vala. Mert mindjárt ezen napokban
mindenki fülébe sûrûn hangzik vala a szomorú
hír, hogy a dögletes tatár nemzet már a
keresztények határaiba, Ruténország részeibe
berontott, de sokan a dolgot csak játéknak tekintik vala."
(Szabó Károly fordítása)
4 A szerzõ a közeledõ húsvéti ünnepekre
céloz, amikor az áldozati bárányokat
említi.
5 Húsvétvasárnap 1241-ben március 31-re esett.
6 Batu és Kádán nem testvérek, hanem
unokatestvérek voltak, mindketten Dzsingisz kán unokái:
Batu Dzsocsinak, Kádán Ögödejnek volt a fia.
7 Rembald de Carumb magister, a magyarországi rendtartomány
feje.
Forrás:
A tatárjárás emlékezete. Szerkesztette:
Katona Tamás.
Magyar Helikon, 1981, 172-178.
Fordította: Csonka Ferenc
|