Tudósítások a muhi csatáról

ROGERIUS MESTER SIRALMAS ÉNEKE
(részletek)

3. Következik: a király és a magyarok közötti gyûlölködésrõl és elõször a gyûlölködés elsõ okáról

Amikor pedig a kunok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni kezdett Magyarországon, végtelen sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelõkben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösökben, szõlõkben és egyéb javaikban. És ami még rettenetesebb volt - mivel ezek nomád emberek voltak -, undorító módon földre teperték a szegény emberek hajadon leányait, és megszeplõsítették a hatalmasok ágyát, valahányszor ezt kedvezõ körülmények között megtehették; bár õ asszonyaikat, mint valami hitvány némbereket, a magyarok is le szokták dönteni. És ha egy magyar megkárosított egy kunt, akár jószágában, akár személyében, azonnal igazságot szolgáltattak a kunoknak, úgyhogy más már nem mert hasonlót elkövetni. De ha egy kun okozott kárt egy magyarnak, a magyarnak nem szolgáltattak igazságot, és ha sürgetni merte; a pofázásért pofonokat kapott cserébe. És így a nép és a király között gyûlölködés keletkezett.

4. Béla király és a magyarok közötti gyûlölködés második oka

Noha némi kitérõt teszek, mégis megteszem, hogy az olvasók megértsék, és akik hallják, jól megismerjék Magyarország pusztulásának alapokát.

Aztán sietve visszatérek megkezdett tárgyam írásba foglalásának folytatásához.

Amikor ennek a Bála királynak az atyja, a jó emlékû András király5 megfizette tartozását a halálnak, a király az ország fõembereivel és nemeseivel tüstént Székesfehérvár városába ment, és amikor itt - miként szokás - az esztergomi érsek a királyi koronával megkoronázta, bárói közül néhányat, akik vele szemben atyja pártján állottak, számûzetésbe kényszerített; másokat - akiket tudott - börtönbe vetett; a fõbb méltóságok közül pedig egy személyt, Dénes nádort megfosztotta a szeme világától.6 Ugyanitt hozott bizonyos határozatokat, és elrendelte, hírdessék ki, hogy az országot meg kell tisztítani a gonosz emberektõl, akikben nagy volt a sokasága. Hogy a bárók vakmerõ merészségét visszaszorítsa, elrendelte, hogy ha valaki a bárók közül az õ jelenlétében le mer ülni valamilyen székre - kivéve a hercegeket, érsekeket és püspököket -, bûnhõdjék megérdemelt büntetéssel. Ugyanakkor elégettette a bárók székeit, amennyit meg tudott találni. Nem csekély csapásnak tartották ezt a számûzöttek rokonai és az elfogottak barátai, akik a maguk jövõjét is féltették.

Innét támadt közöttük a megbotránkozás.

5. A gyûlölködés harmadik oka innét származott

Ezenkívül a nemesek keserû szívvel mondogatták, hogy amikor õket vagy elõdeiket a királyok gyakorta hadjáratba küldték az oroszok, kunok, lengyelek és mások ellen, és ott némelyek kardtól pusztultak el, némelyek éhhalált haltak, némelyek börtönbe vettettek, némelyek pedig különféle kínzóeszközökkel gyötrettek, a királyok, akik az idõben létek, a visszatérõknek vagy a foglyok rokonainak kártérítésül és megfelelõ jutalomként falvakat, birtokokat és ingatlanokat adományoztak örök birtoklásra.

Ez pedig nemcsak nem adott nekik semmit, hanem a már odaadományozott birtokokat is visszavette, a saját jogkörébe és tulajdonába anélkül, hogy az illetõ polgári jogainak valamilyen fokú elvesztésére itéltetett volna. Ez az a fájdalom, ez az a kard, amely átjárta a magyarok lelkét.

Azok ugyanis, akik gazdagok és hatalmasok volta, és akiket féktelen sokaság kísért, alig tudták magukat eltartani.

6. Béla király és a magyarok közötti gyûlölet negyedik oka

Nagyon gyakran panaszkodtak amiatt is, hogy a király az ország szokásjoga ellenére és az õ elnyomásukra saját akarata szerint elrendelte, hogy a nemesek, bármily kimagasló rangúak is, nem indíthatják el peres ügyeiket az õ udvarában, és nem mondhatják el neki dolgaikat élõszóval, hanem kérvényeket kell benyújtaniuk a kancellárokhoz, és tõlük kell ügyük befejezését várniuk.7 Emiatt számosan oly sokáig tartózkodtak az udvarban a legcsekélyebb ügy miatt, hogy kénytelenek voltak a kiadások fejében lovaikat és más holmijukat eladni, és sokszor ügyük elintézése nélkül kellett távozniuk. Mert - ahogy mondogatták - a kancellárok egyeseket elnyomtak vagy felemelte, ahogy éppen kívánták, hiszen a királlyal csak az õ felkeresésük után lehetett beszélni. Ezért általában és nyíltan azt vallották az emberek, hogy ezek az õ királyaik, és azt mondogatták, hogy nincs is nekik más királyuk.

7. A gyûlölködés ötödik oka innen keletkezett

Egy másik dolgot is mondogattak, ti. azt, hogy mellõzve tanácsukat vagy éppen annak ellenére, az õ elnyomásukra és megszégyenítésükre hozta be a kunokat. Ez abból is nyilvánvaló volt, hogy amikor õk hívásra vagy hívatlanul a királyi udvarba mentek, nem volt alkalmuk a királyt látni, hacsak nem távolról és csupán tolmács útján volt lehetõségük vele beszélni, ha a legutolsó kun jött oda, azonnal nyitva állt elõtte az ajtó, és be is léphetett; és a kunokat mind az üléseken, mind a tanácskozásokban és mindenben a magyarok elé helyezte a király. Emiatt akkora méltatlankodás élt bennük, hogy elviselni is alig tudták; és bár nem mondták ki, nem voltak hozzá jó szívvel és lélekkel, s nem is forgattak elméjükben békés gondolatokat õiránta.

8. Felelet a gyûlölködés elsõ okára

A király párthívei és azok, akik a királynak kedveztek, mindenben igyekeztek õt igazolni, és az elõadottakra egyenként így feleltek.

A kunok bejövetele után, amikor hitelt érdemlõ emberei útján a királynak tudomására jutott, hogy a magyarok sérelmeket szenvednek a kunok miatt, a király összehívta fõembereket, bárókat, ispánokat és az összes kunokat a Tisza környéki Kõmonostornál,8 és ott bölcs megfontolás után, közös elhatározással azt a határozatot szentesítették, hogy a kun nemeseket cselédeikkel együtt osszák szét Magyarország egyes tartományaiba, és mindegyikük a nekik kijelölt tartományban tartózkodjon, és így, mivel nem lesznek sokan együtt, nem tudnak sérelmet okozni a magyaroknak, és ha a kun a magyart vagy a magyar a kunt megsértené, tegyenek közöttük egyenlõ igazságot az ispánok, akikre ezt a királyi kegy elvesztése büntetésének kilátásba helyezésével rábízták. A kunoknak nagyon nem tetszett, hogy el kellett válniuk egymástól, de így ezután senkit meg nem sértve kóborolták be nemezsátraikkal, barmaikkal és nyájaikkal Magyarország lakatlan földjét. És mivel sokan voltak közöttük szegények is, a magyarok csaknem ingyen szereztek közülük servienseket. És így a kunok helyzete inkább volt hasznukra, mint kárukra. Ezzel tehát meg kellett volna szûnnie a népek rosszindulatának.

9. Felelet a gyûlöltség második okára

Ha a király atyjának halála után, amikor kezébe vette országának kormányzását, a fõemberek közül némelyeket vizsgálat alá vont, és kínzásnak vetett alá, ezen a józan eszû embernek nem kell csodálkoznia, hiszen ezen közötte és atyja között igen gyakran lázongást és botrányt idéztek elõ, úgyhogy igen sokszor egymás ellen akartak már harcolni, errõl meg arról az oldalról is katonaságot gyûjtve, ha a középúton járók a békeszövetséget meg nem újították volna közöttük. Ha maga a király atyja udvarába ment, egyáltalán nem adták meg neki a tiszteletet, sõt - ha tehették - arra törekedtek, hogy õt szóval és tettel megalázzák, ezt tagadni nem lehet. Aztán meg az atya és fiai élete ellen gonosz módon összeesküdtek, hogy õket karddal elpusztítva, könnyen elnyerhessék Magyarországból - amelyet maguk között részekre felosztottak - a nekik jutó részt anélkül, hogy bárki feltételeket szabna nekik. És amikor terveiket nem tudták megvalósítani, más, még hitványabb dolgot eszeltek ki.

Levelet küldtek bizonyos szerzõdési feltételekkel Ausztria hercegének, és ebben megígérték Frigyes római császár úrnak, hogy neki adják az ország koronáját és Magyarországot.9 De a hírnököt elfogták az úton, és a levéllel együtt a király elé állították. És ha õ életben hagyta ezeket, könyörületességgel járt el velük szemben, ami magasztossá teszi az ítéletet. Elrendelte, hogy az országot meg kell tiszítani a gonosz emberektõl, de vajon mi méltánytalanság volt ebben? Vajon az uraknak egyenlõeknek kell lenniük az alattvalókkal? A magyarok tehát nem voltak igazságosak ebben a tekintetben.

10. Felelet a gyûlölködés harmadik okára

A gyûlölködés harmadik okát illetõen a következõképpen mentegették a királyt. Mindenki elõtt ismeretes, hogy Magyarországnak hetvenkét vármegyéje van. Ezeket Magyarország királyai érdemeket szerzett embereknek adományozták, de vissza is vehették a birtokok jogainak sérelme nélkül Ezekbõl a vármegyékbõl származott pompájuk, gazdagságuk, birtokuk, hatalmuk, felségük és erõsségük. Ámde némely elõdeiknek tékozlása következtében a vármegyék fölötti birtokjoguk annyira megkisebbedett, hogy a személyek érdemeit vagy érdemtelenségét meg sem vizsgálva, örök birtokként nekik adományozták a vármegyékhez tartozó birtokokat, falvakat és fekvõségeket, aminek következtében az ispánok nem rendelkeztek emberekkel, és amikor kivonultak, a vármegyék jogainak megnyirbálása következtében egyszerû vitézeknek gondolhatták õket. Akik viszont hatalmasabbak volta, mint a tárnokmester, akit kamarásnak is mondanak, továbbá az étekfogó, a pohárnok, a lovászmester és a többiek, akik az udvarban tisztségekkel rendelkeztek, ezekbõl annyira megzsírosodtak, hogy a királyokat semmibe vették. Ez pedig, mivel helyre akarta állítani a korona hatalmát, amely csaknem jelentéktelenné vált, igyekezett a helytelenül elidegenített birtokokat mind az ellenfeleitõl, mind a párthíveitõl a vármegyék joghatóságába és birtokába visszajuttatni, bár ez sokaknak nem tetszett. Bár senki ellen nem követett el jogtalanságot, és mindenben a saját jogával élt, mégis a királyi javakból megfelelõ jutalmat adott azoknak, akik jól és hûségesen szolgálták. Ezért, mivel csak jogával élt, meg kellett volna szûnni a magyarok rosszindulatának.

11. Felelet a gyûlölködés negyedik okára

Mivelhogy a sokféle különbözések és a különbözõ szokások következtében egész Magyarországnak nem volt egységes formája, és mivel a király minden erejével reformokra törekedett, és e súlyos ügyekkel elfoglalva nem volt képes az egyes emberek számára jóindulatú meghallgatást biztosítani, gondos megfontolás után azt a határozatot hozta, hogy az ország lakosainak ügyes-bajos dolgait a Római Kúria mintájára kérvényezés útján kell udvarában elintézni. Meghagyta tehát kancellárjának, hogy a könnyû és egyszerû ügyeket maguk intézzék el, amilyen gyorsan csak lehet, és csak a fontos és nehéz ügyeket terjesszék eléje meghallgatásra.

Ezt azért tette, hogy az ügyek gyorsan kellõ elintézést nyerjenek. De a rosszakaratú emberek azt, amit az elnyomottakon való könnyítés céljából talált ki, elcsavarták helytelen útra, és hazug módon a kákán is csomót, a tojásban szõrszálat kívántak találni.

12. Felelet a gyûlölködés ötödik okára

Azt is igyekeztek bizonyítani, hogy teljesen hamis azaz állítás, hogy a király a kunokat a magyarok elnyomására és irántuk való gyûlöletbõl hozta be. Ellenkezõleg, csupán azért tette, hogy az Isten nevének tisztelete gyarapodjon Magyarországon az õ idejében és így, ha történetesen háborút kellene viselnie ellenségeivel szemben, ezek ellen segítségükkel nagyobb erõvel és keményebben harcolhasson. Ha pedig a kunokat nagyobb megbecsülésben részesítette, mint a magyarokat, azt nem vehették rossz néven, és nem is kellett volna rossz néven venniük. Mert úgy illett a királyi méltósághoz, hogy a behozott vendégeket megbecsülésben részesítse, legfõként azért, mivel ezt esküvel meg is ígérte nekik, és mivel azok követni kezdték õt hitében. És mivel a magyarok gyûlölködõk voltak velük szemben, Magyarországon csak a király volt a védelmezõjük.

Kuthent, a kunok királyát ugyanis a király, igen sokan másokat meg az ország fõemberei kereszteltettek meg, úgyhogy ezek már házasságot is kötöttek magyarokkal. És ha a király nem kedvezett volna nekik, nem maradtak volna meg Magyarországon.

Meghallgatva pedig azt, amit az egyik és másik oldalról is elõadtak, az író az ügyet nem zárja le; döntse el a kérdést az olvasó az igazságosság segítségével, ha képes rá.

13. Betoldás az elbeszélés folytatásához

Az író, miután befejezte e közbeiktatott részt, tollát a megkezdett tárgy folytatólagos tárgyalására irányítja. És hogyha egyesek mérgezett nyelvvel belé akarnak majd marni, mondván, hogy ilyenfajta közbeiktatás nem tartozik a tárgyhoz, és hogy jól meg lehetett volna ezek nélkül: ez az állítás nem igaz, mivel ez a viszálykodás volt a legfõbb gyújtóanyag ahhoz, hogy Magyarország ilyen gyorsan tönkretétetett.

28. Béla királynak a tatárokkal vívott szerencsétlen harca

Amikor a király, mint mondottuk, Pest városából kivonulva, a fegyveresek nagy sokaságával a tatárok ellen indult, azok visszatértek a falvak felégetésébõl, és hirtelen összegyülekezve, visszavonultak azon az úton, amelyen jöttek. És ahogy lassan a nyomukban voltak, lassan hátráltak amazok is színlelésbõl. És amikor a magyarok egy bizonyos folyóhoz érkeztek, amelyet Sajónak hívnak - amely Eger városától nem nagyon messze folyik, és a Tiszába ömlik -, a folyón egy hídon átkelve, megálltak, tábort ütöttek, õröket állítottak a hídra, hogy éjszakai õrszolgálattal õrködjenek. A tatárok pedig a mocsaras helyen való átkelés után a víz körül a síkságon helyezkedtek el. És mivel a víz nagy volt és mocsaras, nem volt hihetõ, hogy a hídon kívül bárki átkelhessen. A király eközben buzdította övéit, hogy férfiasan készüljenek a harcra; és nem kevés zászlót osztott ki saját kezûleg a fõemberek között. A magyarok pedig, bízva sokaságukban, mindebbõl gúnyt ûztek, de a fentebb jelzett okok miatt nem volt sem kedvük, sem lelkesedésük a csatához. Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután õk kedvesebbek legyenek neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér, és nem általános lesz mindnyájuk számára; ahogy hallomásból tudtak arról, hogy Magyarországban ilyesmi már akárhányszor megtörtént. Ugyanis a kunok hirtelen szoktak betörni, és az ország egy részét elpusztították, mielõtt a magyarok összegyülekeztek, azután pedig sietve visszavonultak. És néha a magyarok ugyanezt tették Kunországgal. - Ámde nem így állt a dolog! Mert ez utóbbi események a legkevésbé sem feleltek meg az elõbbieknek. Mindamellett minden éjjel ezer katonát állítottak fel a hadsereg õrzésére. Minek errõl több szó? - A tatárok nem messze a hadseregtõl találtak egy gázlót, és egy éjszaka alatt mindnyájan átkeltek rajta, és hajnalban a király egész seregét körülvéve, jégesõként kezdték lõni nyilaikat a hadseregre. A magyarok, részint hogy meglepték, részint hogy ravaszsággal megelõzték õket, fegyvert öltve, lóra szálltak, de a katonák nem tudták uraikat, az urak katonáikat megtalálni, és amikor harcba indultak, lanyhán és egykedvûen vonultak. A nyíllövések oly sûrûn estek, hogy a harcosokat szinte árnyékba borították, és a nyilak úgy repdestek a levegõben, mint ahogyan a sáskák és szöcskék szoktak rajokban szállni.

És így, mivel a nyilazást nem tudták megállítani, visszatértek a sereg körletébe. A király pedig nem volt képes felállítani a csatarendet. És ha a magyarok a sereg egy-egy részébõl összevegyülten vonultak a harcba, a tatárok szembejöttek velük nyilaikkal, és arra kényszerítették õket, hogy visszavonuljanak a sereg körletébe, úgyhogy a szerfölött nagy hõség és a hely szûke következtében akkora fáradtság vett erõt rajtuk, hogy a király és a kalocsai érsek, akik aggódva rettegtek, sem fenyegetésekkel, sem hízelgésekkel és buzdítással nem voltak képesek harcba küldeni õket, hiszen hajnaltól egészen délig ebben a szorongatott helyzetben voltak már. Végre, amikor úgy látszott, hogy erejük elhagyja õket, Kálmán herceg, a király testvére28 mindazon embereivel, akikkel ekkora szorongatott helyzetben rendelkezhetett igen kemény ütközetet vívott a tatárokkal a tábor egyik oldalán, harcban töltve a nap nagy részét; de csalódott, amikor azt hitte, hogy a sereg hátralevõ része megsegíti.

Mert azt hitték, hogy a legtöbben a tábor másik oldalán harcba vonultak; ezek azonban nem harcba indultak, hiszen a tatárok kissé félrehúzódva, önként utat engedtek nekik maguk között minden nyíllövés nélkül.

Ezért egyre több és több magyar vonta ki magát a seregbõl, felhasználva ezt az utat. És minél többen vonultak el itt, annál szélesebb utat hagytak nekik a tatárok. És ebben a nagy ütközetben sem lárma, sem egy szó nem volt közöttük. És amikor a király azt hitte, hogy az ütközetbe mennek, ezek inkább elszökdöstek, semhogy a harcba mentek volna. A tatárok pedig a király csapatára várakozva, nem mozdultak. És amikor már több oldalon is nyitva állt az út a királyi csapat elõtt, a király anélkül, hogy felismerték volna, utat talált az erdõ felé. Kálmán herceg pedig a sereg egy másik vonalán eredt útnak, és éjjel-nappal váltott lovakon megeresztett gyeplõvel sietett a már említett Pest felé, a dunai révhez, nem is az országúton, amelyen a magyar nemzet bukdácsolt, hanem úttalan utakon. És bár a vár polgárai arra kérték, hogy maradjon ott addig, amíg hajókat készítenek az úrasszonyok, feleségeik átszállítására, mégsem tudták õt visszatartani, sem erre rávenni; azt mondta ugyanis, hogy mindenki önmaga gondoskodjon magáról. Az üldözõk megérkezésétõl félve ugyanis azonnal átkelt egyedül, és Somogyba futott egy bizonyos helységig, amelynek Segesd a neve.29 És bár Pest polgárai háznépükkel együtt siettek az átkeléssel, mégis közben meglepték õket a tatárok, és akik nem fulladtak a Dunába, azok kard által pusztultak el.

29. A pécsi püspök menekülése

Bertalan pécsi püspök30 pedig, amikor látta a sereg pusztulását, és megfigyelte, hogy a tatárok közül néhányan megrohamozzák a sereget, és a tábort több helyen felgyújtják, hasonlóképpen nem az országúton, hanem a mezõkön keresztül futásnak eredt sok katonájával. És amikor a tatárok közül néhányan vágtában utánuk hajszolták lovaikat, váratlanul rájuk tört László ispán,31 aki katonáival kibontott zászlók alatt a királyhoz igyekezett, semmit sem tudva a történtekrõl. A püspök, megismerve a magyar zászlókat, odakanyarodott az ispánhoz, a tatárok pedig, amikor észrevették a sokaságot, visszahúzódtak, és másokat igyekeztek üldözõbe venni. És így az ispán, a püspökkel együtt elvonulva, kimenekült a kezük közül.

30. A fent említett ütközetben megölt püspökökrõl és más egyháziakról

Mind a Pest felé vezetõ széles úton menekülõk között, mind a seregnél maradók között oly nagy volt a mészárlás, annyi ezer ember pusztult el, hogy azt felbecsülni sem lehet, és hitelt sem adhatunk egykönnyen az errõl beszélõknek a felmérhetetlen veszteség miatt. Mégis az egyháziak közül a fõbbek, akik elestek: Mátyás esztergomi érsek, akit a király részint hûsége miatt, részint mivel együtt nevelkedtek, a leginkább kedvelt, és akinek tanácsaival a fontos ügyekben nagy bizalommal élt; Ugolin kalocsai érsek, aki a legnemesebb nemzetségbõl származott és aki mellõzve a jelentéktelen ügyeket, a nagy és fontos világi ügyeket intézte; õ volt az, aki iránt a magyar nemesek bizalommal viseltettek, és aki révén lélegzethez jutottak; õ volt az, akivel szemben a fõemberek és a középrendûek alázatosakká váltak belé vetett bizalmuk miatt. György gyõri püspök, aki erkölcseiben nemes volt és jártas a tudományokban; Rajnald erdélyi püspök; a nyitrai egyház püspöke, aki dicséretes életû férfiú volt, és erkölcseinek tisztességérõl ismeretes; Miklós szebeni prépost, a király alkancellárja, aki nemes szülõktõl származott, és aki, mielõtt a halál kényszerének alávetette volna magát, a fõbb tatárok egyikének fejét vette; Eradius bécsi fõesperes; Albert magiszter, esztergomi fõesperes, aki jogi vizeken evezve, megérdemelte, hogy mint vezetõ másokat erre tanítson.32 Testüket rettenetes pallosokkal úgy összekaszabolták, hogy amazok elvonulása után, bár sokat keresték, semmiképp sem tudták megtalálni. A halandók közül senkinek sem lehet biztos értesülése a nagyobb és kisebb rendû világiak számáról, akik belefulladtak a mocsarakba és vizekbe, vagy akiket a tûz emésztett meg, vagy kard által pusztultak el. Mert mezõkön és az utakon sok halandónak a teste feküdt, némelyik levágott fejjel, némelyik darabokra szabdalva, a falvakban és egyházakban pedig, amelyekben menekülést kerestek, összeégve. Ez a vész, ez a pusztulás, ez a romlás foglalta el kétnapi járóföldre az utakat, és az egész föld vértõl vöröslött. És úgy feküdtek a testek a földön, mint a legelészõ marhák, juhok és sertések csordái a pusztán vagy az építkezésekhez kifaragott kövek a kõbányában. A víz kapta a halandók vízbe fulladt testét; ezeket a halak, a férgek és a vízimadarak falták fel. A föld azok felett a testek felett nyerte el az uralmat, amelyek a mérgezett lándzsáktól, kardoktól és nyilaktól hullottak el; ezeket vérüktõl veres égi madarak és a fogakkal rendelkezõ szelíd és vadállatok rágták össze harapásaikkal gyalázatos módon, egészen a csontokig. A tûz azokat a testeket kapta meg, amelyek az egyházakban és falvakban elégtek.

Néha el is oltották a tüzet az ilyenféle égetésbõl származó zsiradékok. Ezek nem enyészhettek el rövid idõ alatt. Mert találni lehetett sok helyen még igen hosszú ideig megfeketedett, de el nem enyészett bõrrel bevont csontvázakat, mert az ilyenek az állatoknak nem szolgáltak kedvelt étekül, csak akkor, ha másféleképpen mentek tönkre. Mivel pedig az összes testek átmentek a három elem birtokába, lássuk, mit hagytak meg a negyedik elem számára. Tehát a levegõnek, amelyet a negyedik elemnek tartanak, adta át a másik három az összes testek bûzét, és a levegõ a bûztõl annyira megromlott és megfertõzõdött, hogy azok az emberek, akik sebeiktõl félholtan a mezõkön, utakon és erdõkben maradtak, és akik talán még élhettek volna, a levegõ szennyezettsége miatt kilehelték lelküket. Így ebbõl a kegyetlen pusztulásból a levegõ is részesült. Mit mondjunk ennyi sok embernek - akik részint az ütközetben, részint menekülés közben estek el - aranyáról, ezüsjérõl, fegyvereirõl, ruháiról és más vagyonáról? A lovak nyereggel, zablával, de rajtuk ülõk nélkül a mezõkön és berkekben futkároztak, és a zaj miatt annyira megvadultak, hogy szinte eszeveszettnek látszottak, és a rémült állatoknak, mivel gazdáikat nem tudták megtalálni, vagy kardtól kellett elpusztulniuk, vagy alávetni magukat idegenek uralmának. Nyerítésüket sóhajtozásnak és sírásnak tarthatta volna az ember. Az ezüst- és aranyedények, a selyemruhák és más, az emberek számára hasznos dolgok, amelyeket a menekülõk a mezõkön és erdõkben dobáltak el, hogy gyorsabb meneküléssel kikerüljenek üldözõik kezeibõl - még csak összegyûjtõkre sem találtak. A tatárok csak az emberek legyilkolását szorgalmazták és úgy látszott, hogy a zsákmánnyal a legkevésbé sem törõdnek.

31. Hogyan osztották fel a tatárok a gyõzelem után a zsákmányt, és hogyan írtak hamis leveleket a király pecsétjének megtalálása után

Miután ekkora hadsereg fölött gyõzelmet és diadalt arattak, és nagy tülekedéssel belefogtak a préda visszaszedésébe, miután a vérrel bemocskolt ruhákat, lovakat, a kiömlött vérttõl vöröslõ aranyat és ezüstöt kõrakásokként vagy gabonaasztagokként egybehordták, az uruk és a tatárok elõkelõbbjei összejöttek az osztozásra és az elosztásra. Az ezután következõ osztozáskor megtalálták a király pecsétjét a kancellárnál33 - akinek a fejét rettenetes karddal elválasztották a testétõl -, és már biztosak voltak az ország felõl; attól való féltükben, hogy a népek, meghallva a király vereségét, elszökdösve elmenekülnek, figyelje meg atyaságod, milyen ravaszsággal jártak el.

Elõször is az egész Dunán túli34 Magyarországot felosztották, és a tatárok fõbb királyai közül mindegyiknek, aki még nem jött be Magyarországba, tulajdonába adták az õt megilletõ részt, megküldvén nekik a híreket és azt, hogy siessenek, mivel már nem áll elõttük semmilyen akadály. És néhány magyar egyházi emberrel, akiket életben tartottak, írattak a Magyarországon lakozó fõembereknek és közrendûeknek a király nevében sok hamis levelet ilyen formában: „ Ne féljetek a kutyák vadságától és dühétõl, és otthonaitokból ne merészeljetek kimozdulni; ugyanis, bár bizonyos elõre nem látható körülmények miatt elhagytuk mind a tábort, mind sátrainkat, mégis Isten kegyelmébõl lassanként igyekszünk azokat visszaszerezni és újból vitézi ütközetet vívni velük; ezért csak imádkozzatok, engedje meg nekünk a könyörületes Isten, hogy összezúzzuk ellenségeink fejét." Ezt a levelet némely magyarok, akik már hozzájuk csatlakoztak, széthordták a címzetteknek; ezt tett tönkre engem és egész Magyarországot. Mert annyira hitelt adtunk e levél valódiságának, hogy bár nap-nap után az ellenkezõjét tapasztaltuk, mégis, mivel az országot váratlanul érte a háborús zavargás, nem tudtunk a hírek megismerésére hírszerzõket küldözgetni, és így nem értesülhettünk az ellenkezõjérõl. És így az elfoglalt Magyarország nem találhatta meg a menekülés útját.

De mivel a király ügyét nem tárgyaltuk, térjünk vissza az õ elõhaladására, helyesebben szólva, eltávozására.

Jegyzetek:
5 II. Endre (uralkodott 1205-1235).
6 Az esztergomi érsek ekkor Róbert (1226-1239); a fõbb számûzöttek:
Barc fia Miklós volt nádor, Miklós fia Miklós kincstartó, Keán-nembeli Gyula fia László országbíró; börtönben halt meg Keán-nembeli Bán volt nádor; megvakították Dénes fia Dénes volt nádort.
7 Korábban minden nemes közvetlenül a királyhoz fordulhatott kérelmével vagy peres ügyével; IV. Béla újítása volt, hogy ezt most írásban kellett benyújtani. A közvetve az írni-olvasni tudás komoly elterjedtségére utaló újítás heves ellenzésbe ütközött, 1267-ben IV. Béla vissza is vonta rendelkezését.
8 Kõmonostor nem a Tisza, hanem a Duna mellett volt Szerém vármegyében, nem messze Péterváradtól.
9 II. (Harcias) Frigyes, Ausztria hercege (uralkodott 1230-1246); ii. Frigyes német-római császár (uralkodott 1212-1250). Rogerius összekeveri õket: a magyarok ellen az osztrák herceg vezetett hadjáratokat.
28 Kálmán herceg (1208-1241), IV. Béla öccse, korábban Halics királya.
29 Kaposvártól nyugatra.
30 Bertalan 1219-tõl 1251-ig volt pécsi püspök.
31 Kán-nembeli Gyula fia László, somogyi ispán.
32 Mátyás 1240-tõl volt esztergomi érsek, Gergely (és nem György) 1223-tól gyõri püspök, Rajnald 1222-tõl erdélyi püspök, Jakab 1221-tõl nyitrai püspök, Miklós 1240-tõl fogva királyi alkancellár, szebeni prépost. A másik kettõrõl nem tudunk többet, mint amit Rogerius ír róluk.
33 Helyesebben a már említett Miklós szebeni prépostnál és alkancellárnál. A kancellári tisztet ebben az idõben ugyanis Benedek székesfehérvári prépost, majd kalocsai, végül pedig esztergomi érsek viseli haláláig, 1261-ig.
34 A „Dunán túl" ekkoriban a Duna-Tisza közét jelentette.

Forrás:
A tatárjárás emlékezete. Szerkesztette: Katona Tamás.
Magyar Helikon, 1981, 113-119, 129-133.
Fordította: Horváth János

SPALATÓI TAMÁS: A SALONAI ÉS SPALATÓI FÕPAPOK TÖRTÉNETE
[részlet]

36. fejezet
A tatár veszedelemrõl

András magyar király fia: Béla már ötödik, Garganus pedig második éve uralkodott, amikor a mindent elpusztító tatár nép Magyarország határaihoz közeledett.1 Ennek a népnek félelmetes híre már évekkel ezelõtt szétterjedt a világon, amikor kelet felõl jövet elpusztítottak minden útjukba esõ országot, egészen a rutének földjéig. De amikor a rutének hõsiesen szembeszálltak velük, nem folytathatták további elõnyomulásukat. Bár sokszor megütköztek a rutén népekkel, és sok vér ömlött ki mindkét részrõl, végül és a rutének messzire visszaûzték õket. Ezért aztán elkerülték a rutén földet, és észak tartományai járták keresztül-kasul, ahol is harcolva húsz vagy annál is több évig tartózkodtak. Mikor aztán seregeik megsokszorozódtak, fõleg kun, de sok más legyõzött néppel is, újra visszatértek a ruténekhez. Elõször a keresztények nagy városát, Susdált szállták meg, s a sokáig körülzárt várost nem annyira erõvel, mint inkább csellel vették be, majd feldúlták, a királyt, Györgyöt pedig népének nagy részével együtt megölték.2 Ekkor indultak Magyarország felé, pusztítva mindent, ami útjukba esett. Ebben az idõben, tudniillik az Úr megtestesülésének 1241. évében, október 6-án vasárnap, ismét napfogyatkozás volt, elsötétedett az egész égbolt, és iszonyatos rémület szállt meg mindenkit, mint a három évvel ezelõtti napfogyatkozáskor is történt, amint azt föntebb már említettük.3 Amikor tehát a tatár nép közeledtének rémületes híre a magyarok füléhez eljutott, azt csak valamiféle tréfának vagy alaptalan mendemondának fogták fel egyrészt azért, mert az efféle hírek már sokszor bizonyultak valótlanoknak, másrészt meg azért, mert a hatalmas hadseregükben túlontúl megbíztak. Pedig a hosszú békében már elpuhultak, a tábori élet szigorától elszoktak, kizárólag a testi örömöknek éltek, s a lomha tétlenségben elerõtlenedtek. Mert bizony a mindenféle jóban dúskáló és termékeny magyar föld lehetõvé tette fiainak, hogy a nagy bõség miatt mértéktelenül elmerüljenek az élvezetekben. Ugyan mi más is volt az ifjúság gondja, mint üstökét fésülgetni, bõrét tisztogatni, férfias öltözködését asszonyi piperészkedésre változtatni? Egész napjaikat rafinált lakomákkal vagy puhány játszadozásokkal töltötték, éjszakai alvásukat még kilenc órakor sem igen tudták befejezni. Mivel minden idejüket árnyas ligetekben és kies réteken töltötték feleségükkel, a csaták zajáról nemigen töprenghettek, mint akik nap mint nap nem a komoly dolgokra, hanem csak a játékokra gondoltak; akik viszont józanabb gondolkodásúak voltak, azok a gyászos hírek hallatára megriadtak, és félni kezdtek a romlást hozó nép betörésétõl. Ezért a királyt és a fõembereket állandóan figyelmeztették és sürgették, hogy elõzzék meg ezt a nagy veszedelmet, nehogy óvatlanságuk miatt ez az istentelen nép egy esetleges hirtelen betöréssel még nagyobb bajt zúdítson rájuk. A hangos zaklatások végre hatottak a királyra, és elindult a határ felé, elment azokhoz a hegyekhez, amelyek Ruténia és Magyarország között húzódtak egészen a lengyel határig. Ott körüljárva megszemlélt minden könnyebben járható hágót, óriási erdõrészletek kivágatásával hosszú csapdákat készíttetett, a keresztbe fektetett fákkal eltorlaszoltatta mindazokat a helyeket, amelyek könnyen járhatóaknak látszottak. És ekkor visszatérve küldötteivel, összehívatta országa valamennyi fejedelmét, zászlósurát és fõemberét, majd a magyar hadsereg minden erejét egy helyre vonta össze. Megérkezett teljes haderejével testvére, Kálmán király, megjöttek Magyarország fõpapjai is, akik nem lévén megelégedve azzal, hogy az egyház mérséklõ követelménye szerint szerény cselédséget tartsanak, a vagyonuk nagyságának megfelelõen hatalmas katonai erõket vonultattak fel. Megjelent Mátyás, esztergomi, megjött Ugrin, kalocsai érsek; magukkal hozták püspökeiket, akiket viszont prelátusok és szerzetesek követtek nagy számban, összegyûlve mind a királyi táborban, mint az áldozati bárányok.4 Akkor aztán általános tanácskozásba kezdtek, nem kevés napot vitatkozva arról, hogy hogyan lenne ésszerûbb szembeszállni a közeledõ tatárokkal. S mivel a vélemények teljesen megoszlottak, képtelennek voltak valamiféle közös tervben megegyezni. Egyesek a roppant félelem miatt azt javasolták, hogy egy ideig nem kell velük megütközni, mint általában a mindenre elszánt barbárokkal, akik nem az uralomvágy, hanem a zsákmányszerzés céljából kóborolják be harcolva a világot. Mások viszont balgatag biztonságérzetükben elbizakodva azt mondták: sokaságunknak puszta megmutatásával azonnal meg kell õket futamítanunk. Így aztán, akiknek már a közelükben ólálkodott a halál, nem tudtak egy tervben sem megegyezni. Míg tehát õk tanácskozásukkal késlekednek, és a fellegekben járva húzzák-halasztják az idõt, íme, váratlanul hírnök száguld a királyhoz, és határozottan kijelenti, hogy a tatár nép tengernyi sokasága már beözönlött az országba, és már nincs is nagyon távol. Akkor a király és az ország nagyjai abbahagyták a tanácskozást, és kezdtek készülõdni a harcra: a hadosztályok élére vezért állítottak, a nagyobb harci egységeket összevonták. Esztergom mellõl elmozdulva, átkeltek a Dunán, és Pest felé mentek, amely igen nagy helység volt. Tehát a nagyböjt napjai már majdnem elteltek, amikor úgy húsvét táján5 a tatár hadsereg egész tömegével betört Magyarországba. Volt pedig nekik negyvenezer fejszésük, akik a sereg elõtt járva, erdõket irtottak, utakat egyengettek, és mindenféle akadályt elhárítottak a bevonulók elõl. Ezért aztán azokon a torlaszokon, amelyeket a király készíttetett, olyan könnyedén keresztülmentek, mintha nem is hatalmas fenyõkbõl és tölgyfákból lettek volna nagy tömegében összehordva, hanem csak hitvány kórókból odakészítve, s olyan rövid idõ alatt összetörték és felégették õket, hogy átkelésüket a legcsekélyebb mértékben sem akadályozták. Mikor pedig az ország elsõ településeihez értek, kezdetben nem mutatták ki kegyetlenségük teljes vadságát, mert keresztülnyargalva a falukon, zsákmányt szedtek ugyan, de az egészet tekintve nem okoztak nagy károkat. Hadseregük élén két testvér vezérkedett, az idõsebbet Bathnak, a fiatalabbat Kajdánnak hívták.6 Maguk elé küldtek egy kisebb lovascsapatot, ezek a lovasok aztán a táborhoz közeledve és többször is feltünedezve, csatára ingerelték a magyarokat, azt akarták ugyanis megtudni, vajon a magyaroknak van-e bátorságuk ellenük kiállni. A magyar király pedig megparancsolta válogatott vitézeinek, hogy vonuljanak ki ellenük, akik miután felfegyverezték és kellõen hadrendbe állították osztagaikat, megkezdték ellenük a kivonulást. A tatár csapat azonban nem várta be a kézi harcot, szokása szerint nyilakat szórva az ellenségre, sebes nyargalással elvágtatott. Akkor a király, mintegy a futók hátvédjeit üldözve, egész hadseregével a Tisza vizéig nyomult elõre, azon átkelve, mintha az ellenséges csapatokat már országa határain túl ûzné, vidáman eljutott egy másik folyóhoz, a Sajóhoz. A tatárok egész sokasága azonban tábort ütött a folyó túlsó oldalán, elrejtõzve a sûrû erdõben, ezért aztán a magyarok teljes egészükben nem láthatták õket, hanem csak úgy félig-meddig, egyes részeiket. Mikor a magyarok látták, hogy az ellenséges hadak a folyón túl megszállottak, õk is tábort ütöttek a folyón innen. Ekkor a király úgy rendelkezett hogy ne szanaszét, hanem összetömörülve üssék fel sátraikat. Úgy rendezõdtek el tehát, mintha valamilyen szûk karámban volnának mindnyájan, körös-körül állítva szekereiket és pajzsaikat, mintegy a tábor védelméül. A sátrak tehát úgy összezsúfolódtak, a sátorkötelek úgy összefonódta, kölcsönösen úgy összebogozódtak, hogy az út teljességgel be volt hálózva, a táborban nem is lehetett járni-kelni, olyanok voltak, mintha mindnyájukat valamiféle háló tartaná fogva. Ezt tartották a magyarok erõs védelemnek, pedig legfõképpen ez okozta vesztüket. Akkor Bath, a tatár sereg fõvezére fölment egy dombra, gondosan megszemlélte a magyar hadsereg egész elhelyezkedését, és visszatérve övéihez, így szólt : „Örvendezzünk, társaim, mert bár nagy annak a népnek a száma, mégsem menekülnek ki kezeink közül, mert rövidlátó tanács kormányozza õket. Láttam ugyanis, hogy nyáj módjára valamiféle szûk akolba vannak berekesztve." Akkor aztán még azon az éjszakán elrendezte egész seregét, kiadta a parancsot, hogy a hidat támadják meg, mely a magyarok táborától nem messze a folyó két partját kötötte össze. Egy rutén szökevény azonban a királyhoz futott, és jelentette neki, hogy „ezen az éjjelen át fognak jönni hozzátok a tatárok; legyetek hát óvatosak, nehogy esetleg hirtelenül és váratlanul rohanjanak rátok". Akkor Kálmán király fegyveres csapataival kivonult a táborból, õt Ugrin érsek követte seregével egyrészt azért, mert õ maga is harcias férfi volt, másrészt meg azért, mert a harcot mindenkor készségesen és bátran vállalta. Éjfél tájban meg is érkeztek a hídhoz, és íme, az ellenség egy része már át is kelt rajta. Mikor a magyarok meglátták õket, tüstént rájuk rohantak, és velük elég vizézül harcolva, legtöbbjüket megölték, másokat meg a hídhoz szorítva, a folyóba fullasztottak. S miután a hídfõhöz õröket állítottak, nagy ujjongással visszatértek övéikhez. A magyarokat tehát a diadalmas esemény igen nagy örömmel töltötte el, s mintha már kivívták volna a végsõ gyõzelmet, lerakták fegyvereiket, és egész éjjel mivel sem törõdve aludtak. A tatárok azonban a hídfõre hét hadigépet állítottak, s a magyarok õreit jó messzire elûzték, mert hatalmas köveket dobáltak feléjük, meg a nyílvesszõik is állandóan záporoztak rájuk. Miután tehát az õröket így megfutamították, egy részük a hídon jött át szabadon és nyugodtan, más részük pedig a folyó gázlóin. És íme, hajnalhasadtára a tatárok egész sokasága szétterült már a mezõségen. Az õrök pedig a táborba futva nagy lármát csaptak, de alig bírták felverni a gondtalanul mély álomba merült embereket. Végre a szomorú hír hozói felébresztették õket, de nem a fegyvereik után kaptak serényen, nem a lovaikra pattantak, nem az ellenség ellen vonultak, amint azt ebben a nagy veszedelemben tenniük kellett volna, hanem nagy lassan kikászálódva ágyaikból, szokásukhoz híven inkább a hajukat kezdték fésülgetni, karpereceiket csatolgatni, arcukat mosogatni, a megvívandó csatára pedig jóformán nem is gondoltak. Kálmán király azonban és Ugrin érsek meg a templomosok csapatának egyik mestere7 nem gondtalan alvásnak adták át magukat, mint a többiek, hanem amint az a serény férfiakhoz illik, az egész éjszakát fegyverben és ébren töltötték, s amikor a lármát meghallották, azonnal kirohantak a táborból. Aztán felöltve harci fegyvereiket és egy csapatba tömörülve, bátran az ellenséges hadsorok közé rohantak, és egy ideig hõsiesen harcoltak ellenük. De mivel igen kevesen voltak a tatárok végtelen sokaságához képest, akik sáskák módjára kis csapatokban pattantak fel a földrõl, és mert a társaik közül is sokat elvesztettek már, visszatértek a táborba. Ugrin pedig, mivelhogy rettenthetetlenül szókimondó férfi volt, fennhangon kezdte a királyt hanyagságáért korholni, majd Magyarország minden zászlósurát, tunya gyávasággal vádolni, mert ekkora veszedelembe kerülve, sem az életükkel nem törõdtek, sem az ország megmentésére nem készülnek. Akik tehát már felkészültek, azok kimentek velük; a többiek pedig a hirtelen ijedtségtõl kétségbeesve, mint az eszelõsök, nem tudták, mihez kapjanak, és hová bújjanak nagyobb biztonságért. A három említett vezér tehát minden késedelem nélkül újra kiment a táborból, hogy az ellenséggel megvívjanak. Végül is Ugrin olyan hõsiességgel vitézkedett az ellenség legsûrûbb csapatai között, hogy õt, mint a mennykõcsapást, nagy lármával kikerülték; hasonlóan Kálmán is meg a templomos is az õ latin bajtársaival nagy veszteségeket okoztak az ellenségnek, de a túlerõ rohamát már nem bírták elviselni; Kálmán és az érsek, súlyos sebektõl borítva, alig tudtak az övékhez kimenekülni, a templomos azonban az egész latin csapattal együtt elesett; a magyarok közül is sokan elhullottak ebben az ütközetben. Reggel hét óra tájban, íme, a tatár sereg teljes sokaságával, mint valami tánckórus, körbefogta a magyarok egész táborát, majd felajzott íjakkal mindenünnen szórni kezdték nyilaikat, mások meg a tábor gyûrûjébe tûzcsóvákat próbáltak behajítani. Amikor a magyarok látták hogy az ellenséges csapatok mindenfelõl körülvették õket, fejüket és eszüket vesztve, már nem gondoltak sem a csapataik felállítására, sem egy általános támadásra, hanem roppant veszedelemtõl megrémülve, ide-oda járkáltak, mint az akolban levõ juhok, meg akarván menekülni a farkasok torkától. A mindenfelõl körülözönlõ ellenség azonban nem szûnt meg nyilakkal és dárdákkal támadni õket. A magyarok szerencsétlen sokasága pedig, megfosztva minden menekülési lehetõségtõl, nem tudta, mit csináljon, mert egymással még csak nem is beszélhettek, ki-ki csak önmagával törõdött, és közjóról senki sem tudott gondoskodni. A dárdák és nyilak záporával nem a fegyvereiket helyezték szembe, hanem megfordulva, a hátukat tették ki a csapásoknak, hullottak is mindenfelé olyan sûrûn, mint ahogy a makk szokott potyogni a megrázott tölgyfáról. És amikor az életben maradásnak már minden reménye elveszett, a halál pedig úgy tûnt, mintha tátongó torkával mindenki szeme láttára ott járna-kelne a táborban, a király és a herceg, elhagyva zászlóikat, a futásban keresték menekülésüket. Akkor a többi sokaság is, itt a gyakori haláltól megrémülve, ott a körös-körül harapózó lángoktól rettegve, szívvel-lélekkel már csak a futás után áhítozott. De amikor e roppant nagy bajból futással akartak kimenekülni, íme, egy más, mégpedig egy belsõ és maguk okozta veszedelemmel találták magukat szemben. A kötelek összevisszasága, a sátrak sûrûsége ugyanis olyan veszedelmesen akadályozta az utakon való közlekedést, hogy amikor futva kifelé igyekeztek, egyik ráesett a másikra, és bizony nem tûnt kisebbnek az a veszteség, amelyet a saját hadseregük egymás agyontaposásával elõidézett, mint az, amelyet az ellenséges nyílvesszõk találatai okoztak. Mikor pedig a tatárok látták, hogy a magyarok serege futásnak ered, mintegy kaput nyitottak elõttük, megengedve nekik, hogy távozzanak; nem rohamozva, csak úgy lépésben követték õket mindkét oldalon, megakadályozva, hogy erre vagy arra szétszéledjenek. A szerencsétlen emberek kincsei, arany-ezüst edényei, bíbor öltözékei, számlálhatatlan fegyverei ott hevertek szanaszét az úton, de a tatárok hallatlan kegyetlensége mit sem törõdött a hadizsákmánnyal, a drága kincsek egész zsákmányát semmibe véve, csak az emberek leölésében dühöngött, egyre jobban. Amikor ugyanis látták, hogy az út gyötrelmeitõl kifáradva, már sem a kezüket nem bírják kinyújtani a fegyverek után, sem a lábukat további futásra felemelni, akkor kezdték õket innen is, onnan is kopjáikkal leszúrni, kardjukkal lenyakazni, nem kegyelmeztek senkinek, barmok módjára mindenkit leöldöstek. Hullottak a szerencsétlen nyomorultak jobbra-balra, mint télen a levelek. Végig az egész úton hullák hevertek, rohanó patakként ömlött a vérük, s a szerencsétlen haza földje széltében-hosszában piroslott fiainak kiomlott vérétõl. Akkor a nyomorultaknak azt a tömegét, amelyet a tatárok kardja még nem emésztett el, nekiszorították egy mocsárnak, nem engedve meg, hogy más útra térjenek. A magyarok nagyobb része tehát a tatároktól hajtva belegázolt a mocsárba és ott a vízben, sárban elmerülve, majdnem mind megfulladt. Ott pusztult el a híres-neves Ugrin; ott Mátyás, az esztergomi érsek; Gergely, a gyõri püspök, ott lelte halálát igen sok prelátus és pap is.

Haj, haj, Urunk Istenünk, az egyházi méltóság viselõit, a te szolgálatodra rendelt férfiakat miért juttattad ilyen keserves végre, ilyen hitvány zsírra miért kárhoztattad? Bizony nagy mélység a te ítéleted! Ó, boldogtalan nyomorultak, kegyes imáikkal, buzgó könyörgéseikkel, a szentegyházakban való esedezéseikkel mennyivel jobban segíthették volna magukat és népüket, mint igazi fegyvereket öltve, a világiak táborában való virrasztással! Amilyen sorsra jutott tehát a nép, olyan sorsra jutott a pap is, és akiket közös hadsereg küldött csatába, azokat közös pusztulás juttatta bûnhõdésre. Tehát ha valaki ki is menekült ebbõl az örvénybõl, még akkor sem remélhette, hogy megszabadul az õt fenyegetõ kardtól, mert az egész vidéket sáskaként lepték el az ellenséges csapatok, ezekben pedig nem volt semmiféle kegyelem kímélni a legyõzötteket, irgalmazni a foglyoknak, otthagyni az elcsigázottakat, hanem mint az erdei vadak, csak emberi vérre szomjaztak. Akkor bizony láthattad volna, hogy a hullák hogyan borítanak be sûrûn minden utat, minden ösvényt. Már elmúlt a közös veszedelem elsõ napja, de a következõk sem ígérkeztek kevésbé kegyetleneknek. Mert amikor beesteledett, és a tatárok is elpihentek, akkor sem nyílott szabad út a futni szándékozóknak. Bármerre is igyekeztek az éjszaka sötétjében, mindenütt a még lélegzõ vagy a sebeikben nyöszörgõ szerencsétlenek testébe botlottak. Többnyire halálos eszméletlenségben feküdtek, mozdulatlanul, mint a felfújt tömlõk.

Jegyzetek:
1 IV. Béla 1235 novemberében lépett a magyar trónra, Gargano anconai nemesembert pedig 1239-ben iktatták be Spalato podesztájának.
2 II. Jurij Vszevolodovics vlagyimir-szuszdali nagyfejedelem a tatárok ellen 1238. március 4-én a Szity (Szura) folyó mellett csatát vesztett, és a küzdelemben maga is elesett.
3 A napfogyatkozást Spalatói Tamás a következõképpen írja le mûvének egy korábbi fejezetében: „Azon idõben, Urunk születésének 1239. esztendejében, június havának 3-án csodálatos és rettenetes napfogyatkozás lõn: mert az egész nap elhomályosodott, és az egész levegõ besötétedett, s az égen a csillagok, mint éjszaka, föltûntek, és egy nagyocska csillag ragyog vala a nap mellett nyugot felõl. S mindenkit oly rémület lepett meg, hogy mintegy ész nélkül kiabálva futkostak ide s tova, azt hívén, hogy a világ vége jelen van. Péntek nap, hold újultának harmincadik napja (azaz éppen újhold) vala, és jóllehet azon napfogyatkozás egész Európában látszott, azt mondják, hogy Ázsiában és Afrikában nem volt. Ugyanazon esztendõben üstökös csillag is látszott, mely az éjszaki tájon, mintegy Magyarország fölött csügg vala, és ott marada több napon át, s eléggé nagy csoda dolog elõjelének tetszik vala. Mert mindjárt ezen napokban mindenki fülébe sûrûn hangzik vala a szomorú hír, hogy a dögletes tatár nemzet már a keresztények határaiba, Ruténország részeibe berontott, de sokan a dolgot csak játéknak tekintik vala." (Szabó Károly fordítása)
4 A szerzõ a közeledõ húsvéti ünnepekre céloz, amikor az áldozati bárányokat említi.
5 Húsvétvasárnap 1241-ben március 31-re esett.
6 Batu és Kádán nem testvérek, hanem unokatestvérek voltak, mindketten Dzsingisz kán unokái: Batu Dzsocsinak, Kádán Ögödejnek volt a fia.
7 Rembald de Carumb magister, a magyarországi rendtartomány feje.

Forrás:
A tatárjárás emlékezete. Szerkesztette: Katona Tamás.
Magyar Helikon, 1981, 172-178.
Fordította: Csonka Ferenc